Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Az istentiszteletet, vagyis Isten istentisztelettel való szolgálatát az ő teremtő hatalma, teremtő hatalmának megnyilvánulásai, ajándékai hívják elő. Már volt szó arról, hogy amikor az Ótestamentumnak a Teremtőről és a teremtésről szóló hitvallásában elhangzik az isteni minősítés, hogy az „jó”, akkor ebben már Izráel köszönete, hálája is benne rejtőzik, hogy mindaz, amit Isten teremtett, népe számára is jó. Arra is történt utalás, hogy ebből a példátlanul szűkszavú hálából milyen gazdag imádság- és egyúttal énekkincs bontakozott ki. Elsősorban a Zsoltárok könyve tárja ezt elénk, anélkül, hogy súlytalanítaná az Ótestamentum szövegének az egészében fellelhető imádság- és énekszövegeket.

Ez a keresztény istentiszteletben is megbecsült kincs világosan szemlélteti, mi a különbség Izráel istenhite és a sokistenhit között, illetve a Teremtő imádata és a természeti jelenségek istenítése között. Nem teremtményt, természeti jelenségeket istenítenek. A Teremtőt dicsőítik, aki hatalmas szavával alkot, és akit népe a teremtmény szavába, imádság szavába és ének dallamába öltöztetett hálájával dicsőít. De nem maga helyett küldi ezeket Isten elé, hanem maga is benne van abban, amit mond és amit énekel. Volt honnan meríteni Szent Benedek Regu-lájának, amikor a regula 19. fejezetének 7. pontjában arra figyelmeztet, hogy „úgy álljunk a zsolozsmázáshoz, hogy szívünk megegyezzék szavunkkal.” (Bencés Kiadó 1995) Az ótestamentumi istentisztelet prófétai kritikája akkor üti meg a legkíméletlenebb hangot, amikor ez az egység szétesik. Ez az egység azonban nem csupán a lélek emelkedett hangulatában jelentkezik, hanem abban a nagyon hétköznapi tapasztalatban is, hogy nemcsak szemlélője, hanem megélője is vagyok a bölcs teremtés csodájának. Nem tudom, melyik keresztény imádságoskönyv venné a bátorságot, hogy felvegye anyagába ezt a zsidó reggeli imádságot: „Áldott vagy te, örök Istenünk, Világ Ura, ésszerűen alkotván meg az embert, üregekkel és nyílásokkal láttad el! Nyilvánvaló és tudott dolog fenséges trónod előtt, hogy ha ezek közül bármelyik feleslegesen kinyílna vagy elzáródna, nem tudnánk létezni és eléd járulni. Áldott vagy te, Örökkévaló, minden élőlény orvosa, kinek csodálatosak a művei.” (A zsidó év imarendje. Chábád Lubavics. Bp. 1977, 62.o.) A Teremtő dicsérete és a bölcs teremtés csodálata szólal meg a legelemibb emberi életfunkciók működésének, megélésének a során is. Az istentiszteletnek nem sok köze van az „emelkedett” hangú lírához, legyen szó akár a legfönségesebbről, akár a leghétköznapibbról. Ennek a finom tapintattal megfogalmazott, de nagyon a földön járó, a széplelkek fintorgását is kiváltható imádságnak a forrásai mind ott találhatók az Isten nagyságos dolgait dicsőítő zsoltárok soraiban! Ugyanakkor a Teremtő és a teremtett közötti világos megkülönböztetés megragadóan szemléletes leírásával találkozunk az Illés-történet egyik epizódjában. (1Kir 19) „Amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket és a sziklákat az Úr előtt. De az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett, de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk susogás hallatszott.” (A tüzet enyhe szellő kísérte – római katolikus fordítás) Tehát az Úr nem volt azonos a természeti jelenségekkel. Ura volt azoknak. De azonos volt a hanggal, amellyel megszólította Illést, és kimozdította önsajnáló depressziójából. Illés mozdulása Isten tiszteletének, Isten szolgálatának a megtestesülése volt. A hangra mozduló láb felért a legkifinomultabb liturgikus gesztussal. De lehetne Ábrahámmal is kezdeni, akinek az istentisztelete azzal kezdődött, hogy az indító szóra „elindult, nem tudva, hova megy.” (Zsid 11,8) Ez az istenszolgálat semmivel sem alacsonyabb rendű, semmivel sem jelentéktelenebb, mint Ábel szívesen fogadott áldozata, vagy akár Ábrahámnak a saját fiát feláldozni kész engedelmessége. Magam is világosan látom, hogy az eddig elmondottak „kilógnak” mindabból, amit istentisztelet-történetnek lehet nevezni. Re-ménységem szerint viszont mégsem idegenek attól, hiszen abból az alapmagatartásból sejtetnek valamit, amely Izráel istentiszteletének a kinyilatkoztatás igényével jelentkező, a szent sátor, majd a templom szinte áttekinthetetlenül gazdag liturgikus rendjét kibontakoztatta.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség