Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Nincs más emberi kapcsolat ezen a világon, melyet Isten olyan nagy méltósággal és tisztelettel ruházna fel, mint a házasság!

Hiszen Isten, akire egyedül igaz Jób szava – „az ő kezében van minden élőnek a léte és a minden emberi testnek adott lélek” (Jób 12,10) –, s akire egyedül igaz Pál apostol athénieknek mondott szava – „ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent” (ApCsel 17,25) –, a házastársakat (férfit és nőt együtt!) abban a rendkívüli áldásban részesíti, hogy az életnek továbbadói lehetnek. Szülőkké válhatnak, (apa és anya együtt!), gyermekeik lehetnek, s így kiteljesedhet házasságuk és egymás iránti szerelmük, szeretetük. Részesei lesznek Isten másik teremtési akaratának, jó rendjének, a családnak, melyben felnevelhetik a jövő nemzedékét. Micsoda boldogság egy újszülött kisgyermeket a kézbe fogni! Csak egy anya és egy apa tud igazán beszélni róla! Micsoda nagy öröm egy gyermek első lépéseinek szemtanúja lenni, hallani az első szót, amit kimond! Csak egy anyává és apává vált nő és férfi éli át ezt igazán! Micsoda nagy méltóság átadni az életet, amit mi is kaptunk Istentől! Micsoda nagyszerű látni a gyermek növekedését, akinek tulajdonságaiban, ma-gatartásában olykor magunkra ismerünk. Csak szülők válhatnak az élet továbbadásá-ban Isten munkatársaivá! Csak szülők büsz-kélkedhetnek ezzel a méltósággal! „Az atyát és anyát elkülöníti és kiemeli minden más földi ember közül, és maga mellé ülteti” – vallja Luther is a szülő Isten-től kapott méltóságát. Minden szülő az „Isten helyettese”, mert „Isten ezt a szülői hivatást legfelső helyre emelte, sőt a földön önmaga helyére állította.” (Luther: Nagy káté 147. és 151. oldal) Szülőnek lenni, gyermeket vállalni és gyermeket nevelni tehát ilyen nagy tisztesség! E földön Isten képviseletében lenni a tisztesség mellett pedig felelősség! Hiszen Isten képviseletében lenni azt jelenti: úgy tekinteni gyermekeinkre, mint Isten tekint, úgy bánni gyermekeinkkel, ahogyan Isten bánik, úgy szeretni, óvni, gondozni őket, ahogyan Isten szereti, óvja, gondozza a gyermekeket, és úgy nevelni őket, hogy Isten tetszésére és akaratának megfelelően történjen. Ez a felelősség elkezdődik már a gyermekvállalásnál: a tervezett vagy csak véletlenül fogant gyermeknél; a házasságba, jó családi légkörbe, lelki, érzelmi biztonságba érkező gyermeknél, vagy a veszekedésbe, a leányanyához, a semmire születő gyermeknél. Ez a felelősség érvényes arra is, hogy a gyermekre hogyan tekintenek szülei: valóban Isten áldása-e a számukra, vagy a gyermek sem több, mint a ház, a kocsi, a nyaraló, a vitorlás a Balatonon, vagyis egzisztencia, melyet még „szükséges beszerezni” ahhoz, hogy mindenük meglegyen az életben. Így viszont egy is elég belőle, testvér már nem kell mellé. Nem kétséges számunkra, hogy a fenti példák közül melyik szülői magatartás a felelősségteljes és Isten akarata szerint való. Mint ahogyan nem nehéz eldönteni azt sem, hogy melyik anyai gondolkodás áll meg Isten mércéjén: az, aki terhessége alatt semmit sem törődik a testében fejlődő magzattal, csupán teste részének tekinti, amivel azt tesz, amit akar (s talán nem hagy fel egészségtelen életmódjával), vagy az, aki első perctől fogva úgy él, hogy figyelembe veszi gyermeke szükségleteit, igényeit, és mindent elkövet, hogy gyermeke ne szen-edjen hiányt! Isten helyetteseinek felelőssége pedig a gyermek nevelésére is kiterjed. Hogy a gyermek testi szükségleteiről a szülőknek kell gondoskodniuk, ez köztudott. Hogy a gyermek szellemi fejlődéséért is a szülők felelősek, ez sem vitás. Ha azonban keresztyénekként tekintünk a szülői hivatásra, és arra keressük a választ, mit jelent az Isten akarata szerinti nevelés, akkor fel kell ismernünk, hogy bár mind a testi, mind a szellemi gondoskodás fontos és nélkülözhetetlen, ezeket egy cél kapcsolja egybe, mely a nevelés legfontosabb célja is egyben. A 78. zsoltár így fogalmazza meg a ne-velés célját: (Isten) „tanítást adott Izráelnek, és megparancsolta őseinknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak. Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Isten-be vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.” (Zsolt 78,5–7) Mózes 5. könyve pedig ezt írja: „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!” (5Móz 6,6–7) Ha pedig mindehhez hozzátesszük Luther szavait, megláthatjuk, hogy közöttünk, keresztyének között is mennyi-mennyi felelőtlen gyermeknevelés zajlik. Felelőtlen, mert nem Isten akarata szerint való. Luther ezt mondja: a szülők „Istennek tartoznak engedelmességgel, hogy mindenekelőtt szívesen és hűséggel teljesítsék hivatásukat, ne csak táplálják és testileg gondozzák gyermekeiket, … hanem főként Isten magasztalására és dicsőségére neveljék. Ne gondold hát, hogy ez kedvedre, vagy saját akaratodra van bízva: Isten szigorúan megparancsolta és kötelességeddé tette, és neked ezért felelned is kell majd őelőtte. …. Tudja meg hát mindenki, hogy Isten kegyelme elvesztésének terhe mellett köteles gyermekeit mindenekelőtt Isten félelmére és ismeretére nevelni, ha pedig alkalmasak rá, iskoláztatni és tanítani, hogy ahol szükség van rájuk, használhatók legyenek.” (Nagy káté 158–159. oldal) Isten azt akarja tehát, hogy gyermekeink nevelésében legfontosabb célunk az legyen, hogy a gyermekek őt megismerjék, akaratát kövessék, hatalmasságát és kegyelmét dicsérjék. Mi pedig fontosnak tartjuk, hogy gyermekeink műveltek legyenek. De vajon fontos-e, hogy a keresztyén tanításban forgo-lódjanak? Fontosnak tartjuk, hogy gyermekeink sportoljanak, nyelvet tanuljanak, jól kezeljék a számítógépet, legyenek talpraesettek, keressenek majd sok pénzt, sikeresek, nagy karriert befutott felnőttekké váljanak. De vajon fontos-e, hogy Istennel van-e kapcsolatuk? Fontos-e, hogy hallgassák és tanulják Isten igéjét? Fontos-e, hogy bekapcsolódja-nak a gyülekezet közösségébe, hogy látogassák a templomot? Imádkozunk-e azért, hogy Isten hittel ajándékozza meg őket? És kézen fogjuk-e őket, hogy együtt menjünk a templomba, a gyülekezet közösségébe, Isten igéjét hallgatni? Vajon mit tanulnak gyermekeink, mire nevelődnek a mi példaadásunk nyomán? Gyakorló lelkészként sok elkeserítő ta-pasztalatról számolhatok be. Amikor hittanra, gyermek-istentiszteletre, ifjúsági órára, gyülekezeti alkalomra hívogatom a gyermekeket és a fiatalokat, számtalanszor ez a válasz: nem érek rá, nem futja az időmből. Figyeljük csak meg! A matematika tagozatra futja az időből! A farsangi bálra futja az időből! A síelésre és a nyaralásra, a kézműves szakkörre és a focizásra futja az időből! Csak a hittanra nem, az Isten ismeretére való nevelésre nem, a gyülekezeti életre nem! Arra nincs idő! Nincs hozzá kedve a gyermeknek! – szokott lenni a másik válasz. De azt senki nem kérdezi meg: a biológiához, a történelemhez, a környezetismerethez vagy a fizikához van-e kedve a gyermeknek. Ha mindent csak kedvük alapján tanulnának gyermekeink, vajon mennyi ismerettel rendelkeznének? Keresztyén emberként Isten akaratára figyelve végig kell gondolnunk gyermeknevelésünk felelőtlenségeit, és becsülettel meg kell vallani kinek-kinek önmaga szülői mulasztását, hogy helyrehozzuk, ami még helyrehozható. A jövő gyülekezete ettől függ. A szülőknek pedig mindez üdvösség vagy kárhozat kérdése, hiszen a szülők „a gyermekneveléssel elnyerhetik az üdvösséget, … viszont az is igaz, hogy egy szülő a legkönnyebben éppen a maga házában nyerheti el a kárhozatot, ha elmulasztja gyermekeinek az elmondottakra való nevelését.” (Luther: A jó cselekedetekről 66–67. oldal) Luther gondolatát pedig valamennyiünknek érdemes végiggondolnia: ha éppen gyermekeink nevelésében vetjük meg az Isten akaratát, „Isten olyan szörnyen bünteti a világot, hogy nincs közrend, jó kormányzás és béke. Panaszkodunk is miatta mind-nyájan, de nem látjuk, hogy a mi vétkünk ez. Hiszen olyan rendetlenek és engedetlenek a gondjainkra bízottak, amilyenekké mi neveljük őket.” (Nagy káté 160. oldal) Az Isten félelmében nevelt gyermek viszont szüleinek dísze, éke lesz, aki tisztelettel és szeretettel fordul szülei felé még ak-kor is, ha azok megöregednek, elgyengülnek, és már ők szorulnak gondoskodásra. A gyermek Istentől rendelt kötelessége, erkölcsi feladata pedig ez: „nem hagyja őket szűkölködni vagy éhezni, hanem maga elé és mellé ülteti őket, és szolgál nekik azzal, amije van, és ami csak telik tőle.” (Nagy káté 148. oldal) A családi közösség témája, melybe beletartozik a szülők Istentől kapott méltósága, a mindkét szülő által felelős gyermek-vállalás, az Isten akarata szerinti több gyer-mek nevelése, a szülők felelőssége gyermekeik iránt és a gyermekek felelőssége szüleik iránt – ezeket az erkölcsi kérdéseket foglalja magába. De nem beszéltünk még egy nagyon fontos témáról, az életről, melynek átadásában szülőként „közreműködünk”, de amelynek eredete, forrása mégiscsak Istennél van. Minden élő tőle kapja az életet, s az már erkölcsi kérdés, hogy ki hogyan tekint rá, és mit kezd vele. Ezzel folytatjuk sorozatunkat!

(Folytatjuk.)

Isó Dorottya (ev. lelkész, Veszprém)

Regionális hozzárendelés: Veszprémi Evangélikus Egyházközség