Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Nép, nemzet, haza – mit is jelentenek ezek a szavak? Talán soha nem volt még olyan fontos, hogy átgondoljuk jelentésüket, mint éppen mai korunkban, amikor már elég rálátásunk van azokra a gondolatokra, eszmékre, melyek szélsőséges értelmet tulajdonítottak népnek, nemzetnek, hazának, s amelyek miatt manapság igen változatos e fogalmak értelmezése.

Volt egy eszme, s ez a fasiszta ideológia, mely a népek közötti különbözőségeket értékkülönbségnek kiáltotta ki. Tanítása szerint van magasabb és alacsonyabb rendű faj, nép (sovinizmus). Volt egy másik eszme, s ez a marxista-leninista ideológia, mely a népek közötti különbözőségeket a múltba száműzte, és olyan jövőt vizionált, láttatott, melyben a népek egységessé válnak, és egy közösség-ként egy társadalmi osztály vezetése alatt az egységes emberiség nemzetköziségében élnek (internacionalizmus). E két ideológia ártó hatása nyomán megzavarodva, tisztázatlan fogalmakkal nem tudjuk a helyes választ olyan kérdésekre, hogy például nemzeti-e a kokárda viselése március 15-én, vagy sem; szabad-e használni a nemzeti lobogót nemzeti öntudatunk kife-jezésére, vagy sem. S már nem érdekel ben-nünket az, hogy egy nép vagyunk-e azokkal, akik a történelem viharai miatt az államhatá-ron kívülre kerültek. Ugyanakkor bámulva tekintünk más népekre, akik jobb gazdasági, anyagi körülmények között élnek, magasabb rendűnek véljük a németet, az osztrákot, a svédet, az angolt és különösen az amerikait, miközben önmagunk, magyar népünk értékét folyamatosan degradáljuk, lekicsinyel-jük, vagy semmibe vesszük. Bizony égető a feladat, hogy átgondoljuk ezeknek a fogalmaknak a jelentését, és különösen fontos, hogy megfogalmazzuk a nép, nemzet, haza témakörében a keresztyén emberhez méltó válaszokat, érzelmeket és magatartásokat. Mit jelentenek tehát ezek a szavak? Annyi bizonyos, hogy amikor egy gyermek világra jön, nemcsak egy meghatározott családba születik bele, mely minden más családhoz képest egyedi arculatot mutat, hanem egy nép közösségébe, egy haza egységébe születik bele. Egyetlen ember sem tud tehát úgy megszületni, hogy ne tartozzon valamely néphez, s ne legyen valamely táj a hazája, az otthona. Még az Isten Fiának is egy nép tagjává kellett születnie. Isten ezért hívja el Ábrahámot, ezért szaporítja meg utódait, hogy a létrejövő nép az ő Fiának adjon nemzetiséget és hazát. Így illeszkedik a zsidó nép kialakulása Isten üdvtervébe! Az is bizonyos, hogy minden egyes nép hordoz sajátosságokat, csak arra a népre jellemző mentalitást, tulajdonságokat, szokásokat, gondolkodásmódot. Ennek első oka a nép tagjai közötti vérségi kapcsolat. Hosszú évszázadokon, évezredeken keresztül egy-egy nép gyermekei egymás között házasodtak, és adták tovább az őseiktől kapott genetikai állományt, fenntartva, megőrizve ezáltal a vérségi kapcsolatokat. Az a nép, mely a leginkább ügyelt arra, hogy más nemzet tagjai ne keveredjenek közéjük, éppen a választott nép, a zsidó nép volt. Emlékezhetünk arra, amikor hazatérve a babiloni fogságból elbocsátják maguk közül a más néphez tartozó asszonyokat, feleségeket, sőt még azokat a gyermekeket (fiúkat!) is, akik ilyen „vegyes” házasságból születtek. (l. Ezsd 10, 10–44; Neh 13,1–3, 23–29) S még ha ma már a vérségi kapcsolatok egy-egy nép életében nem is olyan mértékben meghatározóak, mint régen voltak, a nép fogalmának meghatározásánál a biológiai összetartozás tagadhatatlan feltétel. Tagadhatatlan, ám semmiképpen sem az egyetlen. Egy nép kialakulásában, összetartozásában ugyanolyan szerepet játszik a nyelv, melyen a nép tagjai megérthetik egymást. Sőt a nyelv hatással van a gondolkodásra, a mentalitásra, struktúrája befolyásolja a közös nyelvet beszélők világlátását, önértelmezését is. „A nyelv teszi lehetővé a közös tudást és akaratot, és nélküle nem volna lehetőség arra, hogy a történelem eseményei (a közös sors) az emlékezetben megmaradjanak.” (Elert: Das christliche Ethos 136. oldal) Egy kisgyermek attól kezdve, hogy megszületik, éveken át csak kap és kap, nemcsak a család, hanem a nép közösségétől is. Megtanulja nyelvét, megtanulja szokásait, viselkedésformáit, megismerkedik tágabb környezete, azaz népe ételeivel, italaival, szólásaival, bölcsességeivel, kommunikációs metanyelvével (gesztusokkal, testtartásokkal), elsajátítva tágabb közössége, azaz népe kultúráját. Megtanulja a közös múlt, népe történelme eseményeit és a rajtuk keresztül leszűrődő kollektív (egész népre ható) ta-pasztalatait. „Amikor az illető (vagyis a gyermek) megszólal, akkor azon értékrend és azon kommunikációs rend szerint szólal meg – és csak úgy értik is –, amelyet, … egyenlőtlen kölcsönhatásban a közösség adott a számára.” (Tőkéczki László: Az egyén és az intézmények – Nép, nemzet, haza, politikai felelősség in: Támasz és talpkő 79. oldal) A vérségi kötelék mellett tehát a nyelv és a történelem, a közös múlt és a kultúra is hozzájárul ahhoz, hogy két embert egy néphez tartozónak lássunk, mondjunk, hogy egy nép jellemzőit meghatározzuk. De beszélhetünk-e a nép, a nemzet esetében bibliai eredetről? Mit mond Isten igéje a népiségről? Bábel tornya építésének történetéhez kell visszanyúlnunk, hogy erre a kérdésre válaszoljunk. (1Móz 11, 1–9) A történet így kezdődik: „az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt”. De ez a történelem előtti időket sejtető állapot (l. Biblia magyarázó jegyzetekkel) arra vezeti az akkor még kis létszámú, ám egységes emberiséget, hogy önmaguknak szerezzenek nevet. Ezért kezdenek toronyépítésbe. Amikor pedig Isten összezavarja nyelvüket, és szétszórja őket a föld különböző részeire (tulajdonképpen megteremti a népeket), azt azért teszi, hogy az embert magát s az emberiséget, az emberek összességét megoltalmazza a bennük lévő mértéktelenségtől, az istenné válni akarás kísértésétől. A bibliai történet tehát arra mutat, hogy a népek létezésében Isten jó rendje, az embe-rek élete számára nélkülözhetetlen formája valósul meg, melyet maga Isten hozott létre. A nép és a néphez való tartozás „önmagában az Isten jó rendje, mert benne éppúgy, mint a család rendjében Isten teremtő és gondviselő cselekedete teljesül”. (Elert: uo.) A Biblia alapján az is világossá válik számunkra, hogy a népek között nincsenek értékbeli különbségek, nincsen felsőbbrendű és alárendelt nemzet, mert eredetét tekintve Isten „az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait”, és meghatározta a népek létének célját is, ti. azt, hogy „keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem”. (ApCsel 17, 26–27) Az Isten teremtésbeli jó rendje, a földi élet működését meghatározó népiség, csak egyféle módon oldódik fel, alakul át népek fölötti, népeken átívelő, de emberi különbözőségeken is felülemelkedő közösséggé. Akkor, amikor egy nép egy gyermeke Krisztus-hitre jutva az egyház közösségének tagjává válik – mert az egyház közösségében „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) – mégsem jelenti ez azt, hogy a keresztyén ember többé nem tagja népének, hanem csak az egyház közösségének. Mert míg e világban él a keresztyén ember, két világ polgáraként, földi emberként származása alapján népéhez, lelki emberként hite alapján pedig egyházához tartozik. S csak amikor beteljesedik a Jelenések könyvének látomása, szűnik meg minden nép és nemzet, azaz Isten országában eggyé válik Krisztus dicsőítésében, Krisztus győzelme megéneklésében. „Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, … minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből … és hatalmas hangon kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!” (Jel 7, 9–10) Míg tehát e földön élünk keresztyén emberként is örömmel vehetjük Isten kezéből népünket, nemzetiségünket, hazánkat. Büszkeséggel és nemzeti öntudattal tölthet el bennünket magyarságunk tudata. Hiszen a mi népünk sem alábbvaló a többinél, a mi népünk értékei is érnek annyit, mint a többi népé. Sajátosságaink pedig gazdagíthatják a többi nép életét is. (Én ezt a pozitív tartalmat értem a nacionalizmus fogalma alatt, mely tehát nem más népek ellen irányul, hanem a saját nép értékeinek megbecsülését, a haza szeretetét tartalmazza.) Miért ne lennénk büszkék szép magyar nyelvünkre? Arra a nyelvre, melyről Sylvester János a reformáció hazai alakja, az Újszövetség első magyar tolmácsa így ír: „ezután a keresztyén nemzetek … irigyelni fognak bennünket nyelvünk kiválósága miatt, amiben még utánozni sem tudnak. Melyik idegen nemzet ne csodálkoznék azon, hogy magyar nyelven a görögöt és rómait utánozva mindenfajta verset lehet írni.” (Levél Nádasdy Tamásnak in: Krisztus tanúi a változó világban 119. oldal) Miért ne lennénk büszkék történelmünkre? Arra a történelemre, mely számtalan önfeláldozó hőst adott, akiknek többet ért hazájuk és hazájuk szabadsága, de más népek védelme is, mint saját életük? Miért ne lennénk büszkék a hős végvári vitézekre, akik egész Európát védték a törökkel szemben? Miért ne lennénk büszkék a szabadságharcok bátor vitézeire s a vagyonukat, tudásukat, tapasztalataikat a haza szolgálatába állító nagyokra, Rákóczi Ferencre, Széchenyi Istvánra és a többiekre? Miért ne lennénk büszkék arra, hogy Európa közepén államot tudtunk alapítani, s hogy ez a haza mind a mai napig fennáll, népe pedig megmaradt, túlélve a XX. század két világháborúját és kegyetlen diktatúráit?! Hogyne feszítené keblünket a büszkeség, amikor magyar művészetünk időtálló műalkotásaira tekintünk: a magyar népzenére, mely a világ távoli csücskeiben is meggyö-nyörködteti a hallgatóságot; a magyar iroda-lom gazdag kincsestárára, mely a Halotti beszéd ősi mondataitól kezdve Balassin, Berzsenyin, Petőfin, Kölcseyn, Vörösmartyn, Aranyon, Adyn és sok-sok kiváló írón, költőn keresztül mutatja be nemzetünk értékeit?! És miért ne örülnénk akkor, amikor a tudományos élet is bennünket, magyarokat emleget Neumann Jánosért, a számítógép „atyjáért”, az atomfizikusokért, s a többi kiemelkedő tudósért?! Nép, nemzet, haza – a keresztyén ember számára ez az egészséges nemzeti öntudatot és hazaszeretetet jelenti. Egyúttal pedig erkölcsi elköteleződést, hogy fáradozik annak a népnek a javán, melybe beleszületett, melybe Ura állította. (vö. Jer 29,7) Fáradozik – e cselekvés magában foglalja népe értékeinek ismeretét, a népéért való imádságot, a népe érdekében hozott döntéseit (l. pl. a népszavazás a határon túli magyarok állampolgársága ügyében) s a népéért vállalt tevékeny áldozatvállalást. Ezzel a gondolattal azonban már átléptünk egy új témába, mely az állam fogalmát, az államhatalom, az államjog és az állampolgáriság témáját jelenti. Így sorozatunk a következő alkalommal e témában folytatódik!

Isó Dorottya (ev. lelkész, Veszprém)

Regionális hozzárendelés: Veszprémi Evangélikus Egyházközség