Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyháztörténet

Renoválási történetet olvasunk. Egy nagyon fiatal király (Jósiás) szemét bántja, hogy romossá vált a templom. A gerendákat megrágta „az idő vasfoga”, a falak egykor szépen illeszkedő kőtömbjei szétcsúsztak, a repedéseken lassan át lehet látni. Mindenütt a romlás jelei mutatkoztak. A renoválásra mégsem csupán az anyagok természetes elhasználódása sarkallta a királyt. Nem is csupán a fiatal uralkodó éles szeme, duzzadó energiája és alkotó kedve. A Királyok könyve – szűkszavúan ugyan, de – fontosabb indokát adja a munkálatok beindításának.

„Jósiás mindenben ősatyjának, Dávidnak az útján járt, nem tért le arról sem jobbra, sem balra.” (2Kir 22,2) A Krónikák könyve, amely megismétli a történetet, kibontja és értelmezi Jósiás jellemzését. Többről van itt szó az ősatya tiszteleténél, dinasztikus nosztalgiáról vagy tradícióról. „Még ifjú korában kezdte keresni ősének, Dávidnak az Istenét” (2Krón 34,3). Keresnie kellett, mert Dávid Istene szinte beleveszett abba az istengyűjteménybe, amelyet Salamon király vénségében pogány feleségei kedvéért telepített be a templomba és az országba. Minden tiszteletet megérdemel az Ótestamentum valóságérzéke és igazságszeretete, amellyel a templomépítőt, a keresztény templomszentelési liturgiában is megszólaltatható imádság szerzőjét és a messze földön is híres bölcset ebben a „minőségében” is bemutatja. A romlást nem egyszerűen az anyagok természetes elhasználódása okozta, hanem az a félelmetes belső állapot is, amelyben keresni kellett Dávid Istenét. Az épület állapotának felméréséhez normális szem is elégséges volt, de mindig Isten titka marad, amikor egy ember nem még egy istenfélét keres a sorozatba, hanem az Egyetlent, aki bűnbánatra tud késztetni, és felszabadít a bocsána-tával. Beindul a renoválás. A királyi parancsra munkába lendülnek a hivatalos karbantartók. Új gerendák kerülnek a korhadtak helyébe, frissen faragott, szépen megmunkált kőtömbök pótolják a rogyadozó falak hiányosságait. Pénz van. A templom vagyonát nem sikkasztották el, sőt gyarapították is, hiszen minden valószínűség szerint jól jövedelmezett a sokistenségű templom tarka zarándok-seregének az adománya, sőt még a szent körlethez tartozó, vallásos mázzal ellátott homoszexuális piros lámpású ház bevétele is… Hilkijjá főpap mindent láthatott, de mintha megbénult volna. És ekkor történik valami, ami ezt a renoválást minden másiktól megkülönbözteti. Meglepetés éri a renoválókat. Renoválás idején nem ritka az ilyesmi. Sokszor kiderül, hogy nem pár gerendába rágott bele a szú, nem némi faljavítás szükséges, hanem egyik hiba a másikat hozza elő. Kellemetlen meglepetések szokták érni a renoválókat. De itt másfajta meglepetés éri őket. Hilkijjá főpap talál valamit. Ez sem ritkaság. A szombathelyi templom belső restaurálása során egyik napon szinte ajtóstul esett be hozzám az egyik restaurátor. „Angyalt fogtunk a templomban!” Amikor az orgona felett szedték le az utolsó festésréteget, egy hárfázó angyal félalakos képe került elő. Senki nem emlékezett rá, írásos nyomára sem akadtunk. Pedig csupán negyven évvel azelőtt került az orgona fölé. Örültünk neki, meg gondban is voltunk: mi lesz, ha még más is előkerül? Ki tudja azt megfizetni? Mert bármennyire szép is a muzsikáló angyal, bármennyire joggal büszkék vagyunk rá, az orgona azért az angyal nélkül is szólt. A jeruzsálemi renováláskor azonban nem díszítő elemet fedeztek fel, hanem a Tóra tekercsét találták meg. Mikor tűnt el? Hogyan hogy eddig nem hiányzott? Hogyan történhetett, hogy a főpap maga is szinte rezzenéstelen arccal, minden különösebb megrendülés nélkül jelenti Sáfán kancellárnak, hogy valamiféle törvénykönyvet talált? Eddig jól elvoltak nélküle is, de most találtak egy könyvet, Félelmetes jelenet, amely nem süllyed el a feledés tengerében, hanem ha más formában is, más súllyal is, de többször ismétlődik az egyház történetében: sok minden volt, amire nem volt szükség, hanem egyenesen kárt okozott, ami pedig hiányzott, annak még csak fel sem tűnt a hiánya! A renoválás igazában akkor kezdődött, amikor Jósiás király megérti – igaz, prófétai közvetítéssel –, mit is találtak. (Az már az Úristen humorának is mondható, hogy a próféta a „ruhák őrzőjének a felesége”, ma talán így mondanánk, hogy a sekrestyésné vagy az egyházfi felesége. Azt kérdezteti, „mit jelentenek ennek a könyvnek az igéi rám és az egész népre nézve?” (2Kir 22,13) A prófétanő ítéletet hirdet az Istent felejtők, az istengyűjtögetők fölött, de evangéliumot annak, akinek a szíve meglágyult és megalázkodott, amikor meghallotta és megértette, mit jelentett ki az Úr ebben az elfelejtett könyvben. Jósiás rátalált Dávid Istenére. A népét is feléje vezeti: felolvastatja a könyvet, és újra megünnepelteti a páskát, Isten nagy szabadító tettének az emlékezetét. Közben pedig kirámoltatja a templomból és az országból az istenszemetet, amellyel ma egész vallástörténeti múzeumot lehetne megtölteni. Jósiás a megtalált könyv szívére talált rá, amikor a szabadító Isten hűségére csodálkozik rá, akinek csodálatosak a tettei, de akkor a legcsodálatosabb, amikor féltékeny, hűséges szeretetét feltárja, és ezzel belülről kezdi, megújult istentiszteletben végzi a renoválást.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség