Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Fáklyafény

Hozzászólás a cikkhez

Ne tévesszük meg magunkat, nem politikai agitációból vett idézet ez, hanem bibliai zsoltár. A zsoltáríró „az ÚR szolgáit” szólítja Isten dicséretére, mert nekik tudniuk kell, hogy Isten a szegények pártfogója. A mammon szolgái vakok és süketek erre.

Nem Isten teremtette az egyik embert szegénynek, a másikat gazdagnak. Az emberi mohóság „kapar” lehetőleg minél többet magának, nem törődve azzal, hogy marad-e betevő falatja a másiknak. Az emberi társadalom történetének minden lapja erről beszél. Egyik oldalon a kizsákmányolók, másikon a kizsákmányoltak. Az egyiken mindig kevesek, a másikon mindig tömegek. A Szentírás ezért szólítja fel az Úr szolgáit a szegények Istenének dicséretére. Az Ószövetség a tízparancsolattól kezdve tele van az emberi együttélés rendjének szabályozásával. Az egyház történetének „konstantínuszi” fordulata után egyre zsírosabb stallumok jutottak a jókor jó helyen jelentkező egyházi karriervadászoknak, és nem véletlen, hogy a krisztusi szegénység eszménye már a régi egyházban kiszorult a szerzetesi életformába. Az élesszemű világi kritika adta Villon szájába a 15. század végén ezeket a közismert sorokat: „Pestis-csengőkkel jött a dögvész, s a reimsi székesegyház előtt húsvétvasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt … – Álszentek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”

Tekus Ottó (ny. ev. lelkész, Győr)

::Nyomtatható változat::