Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Egyszer egy presbiteriánus lelkész az istentisztelet minden résztvevője kezébe héliummal töltött léggömböt nyomott. Arra kérte őket, hogy ha az istentisztelet bármely pontján úgy érzik, hogy ki szeretnék fejezni a szívükben lévő örömöt, engedjék el a lufikat. Bár a presbiteriánusok általában konzervatívok, és nem szokásuk „Halleluja!” vagy „Dicsérd az Urat!” közbekiáltással megzavarni az istentiszteletet, szép csendben és egymás után emelkedtek fel a lufik. Mikorra azonban véget ért a szertartás, a gyülekezet egyharmada még mindig a kezében szorongatta az el nem engedett léggömböket.

Kézben maradt lufik. Hiányérzetünk van miattuk. Bizonyára a gazdájuknak is, hiszen nem volt egy pillanat sem az Istennel való találkozás órájában, amikor öröm lett volna a szívükben. Vagy ha volt is, nem merték, nem tudták kifejezni azt. Elmaradt az Isten dicsérete. Olyan ez, mint egy befejezetlen festmény. Sokat dolgoztunk rajta mi vagy valaki más, de még egy fontos ecsetvonás hiányzik, amely teljessé tenné a művet. Befejezetlen zenemű, korona nélküli király: ilyen az istentiszteletünk, és ilyen az Istennel való kapcsolatunk Isten dicsérete nélkül. Megfosztva a lényeg kifejezésétől és beteljesedésétől. C.S. Levis angol író a következőképpen ír: „Annak a dicséretében telik kedvünk, amiben gyönyörködünk, mert a dicséret nem pusztán kifejezi, hanem be is teljesíti az élvezetünket. A szerelmesek sem bóknak szánják, amikor egymás szépségét szavakba öntik, hanem mert a gyönyör nem teljes, amíg ki nem fejezik azt.” Mindannyian ismerjük a szerelem érzését. És átéltük Levis gondolatának igazságát: milyen jó érzéseinket, a szerelmesünk-ben való gyönyörködésünket szavakkal is megvallani neki valahogy így:„Gyönyörű vagy.” „Szeretlek.” „Boldog vagyok, hogy vagy nekem.” Kikívánkozik belőlünk, és ha nem mondhatnánk ki, szenvednénk miatta. Kifejezzük, és ezáltal válik teljessé az örömünk. Ilyen az is, amikor Istent dicsérjük. Még merészebb megfogalmazásban: olyan, mint amikor a férfi és nő a házasság egységében testileg is teljesen eggyé válnak. Szerelmük, házasságuk is kiteljesedik, betetőződik. Isten dicséretében tehát ugyanez történik a lélek síkján: Isten iránti szeretetem kifejeződésre és ezért teljességre jut. De mi az, ami dicséretre kényszerít minket? Mitől nem felénk dörgő parancs a „Dicsérjétek az Urat!” felszólítás, és a rá válaszoló dicséret sem valami kegyes engedelmesség? Mi nyitja ki a kezünket, és engedjük a magasba szállni a léggömböket? Mikor ébred a dicséret kényszere szívünkben? Olvassuk el ezt a rövid zsoltárt! Meg fogjuk érteni: a zsoltáríró azon örvendezik, amit Isten cselekedett! Egyedül Istenre tekint, és elénekli tetteit. Hogy a hatalmas Isten, aki mérhetetlenül nagyobb minden teremtménynél, aki egyedül szent, tökéletes, nem marad távol a benne bízóktól, akik itt a földön, tőle látszólagos irdatlan messzeségben vannak, és kicsik, elnyomottak, szenvedők. Isten „fölemeli a porból a nincstelent, és kiemeli a szemétből a szegényt.” (7. vers) Irgalmával könyörül, hatalmával cselekszik. Így válik ez a hallélzsoltár nemcsak a páska ünnepén az egyiptomi szabadulásra emlékező zsidó nép énekévé, hanem a gyermekért könyörgő, ám meddő Anna és a csodás isteni akaratból Megváltót szülő Mária Istent dicsérő hálaénekévé is. (Lásd énekelt hálaimádságaikat!) Bár „magasan fölötte van az Úr minden népnek”, mégis elképzelhetetlenül mélyre hajolt. Akkor is, amikor egy nyomorult népet kimentett az elnyomás alól, akkor is, amikor leírt, emberileg nézve reménytelen sorsú, bezárt méhűnek gyermeket adott. Mindez Isten mentő kezének kegyelmes kinyújtása, szerető lényének mélyre hajlása – és a mélyben lévő, kiszolgáltatott ember magasra emelése. Ám Isten akkor hajolt a legmélyebbre onnan a magasból, amikor Jézus Krisztusban megjelent közöttünk, a sötétségben botorkáló emberek között, hogy a kereszten magára vegye mindannyiunk szennyes bű-nét, elszenvedje helyettünk azt, ami örök kárhozatban tartott volna minket. Mélyre hajolt: „szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, […] megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,7–8). És magasra emelt minket, akik az ajándékba kapott hittel megragadhattuk szeretetét, bűnbocsánatát, az örök élet távlatában élhetjük vele életünket. Van okunk dicsérni Istent! Van okunk arra, hogy azok a lufik ne maradjanak a kezünkben. Bátran mondjuk el Istennek, hogy szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket. Lássuk és érezzük, hogy valóban jó az Úr, és dicséretünk léggömbjei szálljanak fel a magasba! Hadd legyen mindez iránta való szeretetünk kifejezője és teljességre vivője! „Napkelettől napnyugatig dicsérjétek az Úr nevét!”

Böjtös Attila (nemlelkészi egyházi munkás, Sárbogárd)

Regionális hozzárendelés: Sárbogárd–Sárszentmiklósi Evangélikus Egyházközség