1%

Nagybörzsöny rövid története

Nagybörzsöny a század eleji helységnév-rendezés során egy belügyminiszteri rendelettel nyerte el mai nevét. Ekkor kapta az ország más területein (Nyitra, Tolna és Veszprém megyében) található, szintén Börzsöny nevű településektől való megkülönböztetése céljából a „Nagy-„ előtagot. A Berzsen / Börzsöny név bizonytalan eredetű, magyar, török és szláv megfejtési kísérlete ismeretes. Az idősek által még ma is használt német Pilsen elnevezés az Árpád-kori magyar alak, – a Belsun / Belsen – átvételéből származik. A falu az államszervezés idején Hont vármegye része lett, és eredetileg uralkodói birtok lehetett. Álmos herceg, Könyves Kálmán király testvére 1108 körül alapította a dömösi prépostságot, amit számos birtokkal és szolgálóval adományozott meg. Ez utóbbiak közt szerepel „Belsun faluban Janus két fiával és Bula a fivérével”, akik kötelesek voltak szekereket és lovakat adni a dömösi egyház részére. A szóbeli adományt három évtizeddel később, 1138-ban foglaltatta írásba Álmos herceg fia II. (Vak) Béla király. Az oklevélben szereplő Belsun alaknak községünkkel való azonosítását ennek német neve: Pilsen támasztja alá. Jelenleg kérdéses, hogy a Börzsöny név a Belsun formából alakult-e ki, vagy pedig attól független eredetű. E probléma azért is érdekes, mivel az egész hegység ezt a nevet viseli. A falu később, a XIII. század végétől leginkább Bersen-ként – és mindig az esztergomi érsekség birtokaként – szerepel az írásos forrásokban. Nem tudjuk, mikor került egyházi kézbe a település, így kérdéses az is, hogy a németek elődeit az uralkodók vagy az érsekek telepítették ide. Az eddig általánosan elfogadott vélekedés szerint a Börzsöny-hegység nyugati részén nyitott nemesfémbányák művelésére érkeztek falunkba, az ezen munkában a magyaroknál jóval tapasztaltabb németek. A korabeli oklevelek azonban arról tájékoztatnak, hogy az Árpád-korban az Ipoly vízgyűjtőjének vidékén számos földműveléssel foglakozó, úgynevezett szász település létezett; több jel mutat arra, hogy Börzsöny legelső német lakói is inkább ilyen, mezőgazdasággal és főleg szőlőműveléssel foglalkozó parasztemberek lehettek. Községünkben két XIII. századi eredetű templom is található. Az egyik az úgynevezett Bányásztemplom, mely közelünkben, a falu központjában helyezkedik el. Ezt a gótika idején alakították át, és bővítették ki mai méretére; a másik a nem messze, a temető mellett álló, Szt. István magyar király tiszteletére szentelt román stílusú egyház. Nagyjából egy időben történt felépítésük is a germán eredetű lakosok Árpád-kori jelenlétét támasztja alá; feltehetőleg az előbbi a német, a Szent Istvánról nevezett pedig a magyar nyelvű gyülekezet temploma volt. Az ércek kitermelésére az első adatunk 1312-ből származik: ekkor az esztergomi érsek Bersen faluját, és az ennek területén lévő ezüstbányákat Csák nembeli Máté emberei bitorolták. 1327-ben a börzsönyi falunagy – és apja – német nevet viselt: Kunchun (azaz Konrád) fia Detriknek nevezik, mikor Esztergom városában 41 márka súlyú, azaz kb. 9 kilogrammnyi ezüstért kőházat vásárol. Hosszú szünet után csupán 1417-ből és 1439-ből származó oklevelek adnak hírt ismét a településről. Ezek tartalma szerint az esztergomi érsekek évtizedeken át börzsönyi bányáik védelmében pereskedtek. Perbeli ellenfelük Zsigmond király felesége, Cillei Borbála volt, aki fényűző életéhez sosem tudott elegendő pénzt előteremteni. 1439-ben azt is írásba foglalták, hogy az itteni tárnák aranyat, ezüstöt és más érceket is rejtenek. A bányászat mellett bortermelése is kiemelte Börzsönyt a környező települések közül. 1505-ben Selmecbánya városának, 1510-ben pedig Andreas Vogelweider budai polgárnak volt Pilsenben (Börzsönyben) szőlője. A helység jelentőségét az is bizonyítja, hogy vásártartási joggal rendelkezett; erről az 1419. és az 1439. évekből rendelkezünk adatokkal. Lakóit néha civis-nek, azaz polgárnak, városlakónak, máskor hospes-nek nevezik; ez utóbbi magyarul valamilyen szabadságjogokkal ellátott telepest jelent. A XVI. század közepétől többször oppidumként, azaz a falvaknál tekintélyesebb, bizonyos kiváltságokkal felruházott helyként említik; ez a megjelölés olvasható Börzsöny XVII. századi pecsétjén is. A település lakosai az érsekség népeiként szabadon, vámok fizetése nélkül közlekedhettek az országban, ill. kereskedhettek; erről szintén XV. századi források tesznek említést. Pilsen az oszmán uralom alatt is megőrizte jelentőségét. Igaz, hogy a hódoltság idején szünetelt a bányászat, viszont a szőlőművelés jelentős maradt. Ezt a török és magyar összeírások egyaránt bizonyítják. 1570-ben az esztergomi szandzsákhoz (várkerülethez) tartozó 377 település közül Börzsöny az első helyen szerepelt bortermelésével, s ennek köszönhetően a szandzsák területén a 40-40 ezer akcséval adózó Bát és Ipolyszalka után 30 ezer akcséval a második helyen állt jövedelmével. A fenti évben 60 ezer pint, azaz 1014 hektoliter mustot termeltek a börzsönyi gazdák; az adózók listájára 69 családfőt vettek fel ekkor, így könnyen kiszámolható, hogy átlagban mindegyik családra évi 870 pint, 514 liter must jutott! 1663-tól az érsekújvári ejálethez, – több szandzsákból álló vártartományhoz – tartozott, ez évben 33 ezer pint, (557 hektoliter) must után fizette a tizedet, amellyel még mindig az egyik első helyet foglalta el az összeírt fél ezer falu és város közt. Adója összesen 56 ezer akcse, így ekkor is a féltucatnyi legmódosabb település közé sorolhatjuk. A török kori népességre ezen két történeti forrás szolgáltatja a legjobb adatokat. 1570-ben 45 ház és 156 férfi szerepel, 1663-ban pedig 104 háztartást és 209 felnőtt férfit említenek Börzsönyben. Viszonyítási alapul mondom el, hogy mindkét összeírás esetében a környékbeli Ipoly-völgyi falvak lakossága a börzsönyi érték felét vagy inkább harmadát tette ki, átlagos jövedelmük pedig az itteni egynegyede, egyötöde volt. A mohácsi csatavesztés – 1526 – körüli években már számos magyarországi falu és város lakossága választotta a katolikus helyett a Luther Márton kezdeményezése nyomán létrejött evangélikus egyházat. Itt élő elődeink – német származásuk következtében – szintén hamar megismerkedhettek az új tanokkal. Áttérésük idejéről nem rendelkezünk pontos információkkal, de az 1580-as évektől kezdve a Rákóczi-szabadságharc idejéig már több ágostai hitvallású lelkész nevét ismerjük. Feltehető, hogy a hét felvidéki bányavároshoz hasonlóan a gyülekezet itt is egy emberként állt ki az új hit mellett. Ennek terjedését és gyakorlását megkönnyítette, hogy a törökök Buda eleste (1541) után Hont és Nógrád megyék déli részére is kiterjesztették uralmukat, és így meglazult Börzsönyt felett a földesúr, az esztergomi érsek fennhatósága. Az bizonyos, hogy a XVII. század végén a helybéli népességnek csupán töredéke, összesen 15 személy katolikus, és 1697-ig a protestánsok használták a mai Bányász-, az egykori Szent-Miklós plébániatemplomot. Feltehetően ekkor is csak kényszerítés hatására mondtak le róla. Valószínűleg a békés eszközökkel folyó térítés eredménytelensége miatt folyamodott erőszakhoz a szembenálló oldal 1702-ben. Ekkor a Börzsönybe vezényelt császári katonaság és a súlyos fenyegetések hatására 339 fő, azaz csaknem az egész ágostai hitvallású gyülekezet áttért a katolikus hitre, azonban 1705-ben Rákóczi kurucainak érkezésekor ismét evangélikussá lett a lakosság nagyobb része, és néhány éven át, a szabadságharc bukásáig újra ők használhatták a Bányásztemplomot. Őseink igyekeztek meghálálni a vezérlő fejedelem segítségét és támogatását; tudjuk, hogy 1709 tavaszán – nem a környező magyar falvak, hanem – a börzsönyiek küldöttei utaztak egészen Sárospatakig, hogy hírül adhassák, hogy a labancok valamire készülődnek, mivel Esztergomnál hidat építenek a Dunán, Párkánynál pedig sáncokat ásnak. Az igazsághoz tartozik, és a katolikusok védelmében mindenképp említést érdemel, hogy a protestánsok sem tanúsítottak túl nagy türelmet ellenfeleikkel szemben; még 1708 novemberében történt, hogy a kuruc katonák elfogták Langner Ágoston helybéli plébánost, és az egri börtönbe szállították, ahonnan csak kilenc hónap múltán engedték szabadon. Hazatérte, - és a császári csapatok győzelme – után elűzte Hinzel János evangélikus lelkészt, és visszafoglalta hívei számára a korábban elveszített templomot. A lutheránusok számára a következő hetvenöt év sok szenvedést és üldöztetést hozott. Ezen idő alatt sem egyházuk, sem papjuk nem volt, évente legalább egy alkalommal Selmecbányára mentek, hogy istentiszteleten vehessenek részt. Ezen állapotot II. József türelmi rendelete szüntette meg, aminek eredményeként 1784-ben felépíthették fából készült templomukat. A XVIII. század folyamán – főként a birtokos érsekség térítő, ill. visszatérítő tevékenységének, és a nagyszámú katolikus betelepülőnek köszönhetően – kiegyenlítődött a két felekezet tagjainak létszáma, amely egyensúly az elmúlt évtizedekig fennmaradt. A XVIII. század elejétől rendelkezünk viszonylag pontos adatokkal a település lélekszámáról. Az 1710-ben pusztító ragály – valószínűleg a háború következtében kitört pestisjárvány – rövid tíz hét alatt 150 emberéletet követelt, ami Börzsöny akkori népességének harmadát-negyedét jelentette. Ennek ellenére meglepő gyorsasággal gyarapodott a falu: 1720 és 1769 közt alig négy évtized alatt megduplázódott, majd az 1828-as népszámlálásig ismét másfélszeresére, 1300-ra nőtt lakosai száma. A növekedés ilyen nagy üteme egyedülálló Hont vármegye déli részén, és az egész korabeli Magyarországon is kevés hasonló eset ismert. Erre – a természetes szaporulat mellett – a nagyarányú bevándorlás szolgálhat magyarázatul. Ennek oka a település lakóinak jó anyagi helyzete és magasabb életszínvonala lehetett; a korabeli források virágzó szőlőművelésről és borkereskedelemről, valamint nagy kiterjedésű gyümölcsösökről és búzaföldekről tesznek említést, ami tucatjával csábította a Felvidék északibb, rosszabb adottságú területeiről érkező magyar, szlovák és német bevándorlókat. Az időközben megnövekedett lélekszámú katolikus gyülekezet mai plébániatemplomát Batthyány József esztergomi érsek támogatásával kilenc év alatt építették fel a hívek; felszentelésére 1788-ban került sor. A XIX. század első felében többször ütött ki tűzvész Börzsönyben; a legsúlyosabb 1844-ben pusztított, amikor is több mint száz ház, a település nagyobb része vált a lángok martalékává, s velük együtt leégett az evangélikus lelkészlak, az iskola és a fa templom is. Ez utóbbi helyén épült fel a ma is álló klasszicista épület 1852-re. Mindeddig senki sem kutatta a börzsönyiek szerepét az 1848/49-es szabadságharc idején Ez idáig annyit sikerült kiderítenem az evangélikus halotti anyakönyv bejegyzései alapján, hogy az 1849-es évben körülbelül 15-20 férfi halt meg Magyarországért harcolva. Ismeretlenek viszont az előző esztendő, illetve a katolikus gyülekezet veszteségei. A következő évtizedek legfontosabb eseményét az úrbérrendezés jelentette. Már 1855-ben megindult az ezzel kapcsolatos per a helybéli úrbéres jobbágyok és zsellérek, ill. a földbirtokos esztergomi érsekség közt, de a megegyezés csak hosszas egyezkedés után, 1874 végén jött létre. Ennek eredményeként összesen 1076 hold szántót ítéltek meg a község lakosainak, akiknek ezen földterület árát huszonkét év alatt kellett törleszteniük az érsekséggel szemben. Az 1890-es évek közepén országszerte pusztító filoxéra a börzsönyi szőlőket sem kímélte, a korábbi 367 katasztrális holdnak alig negyede vészelte át a járványt. A szorgalmas gazdák azonban néhány év alatt új, a betegségeknek már ellenálló direkt termő oltványokkal újratelepítették földjeiket. Az első világháború során 1914 és ’18 közt 76 helybéli katona esett el Európa különböző harcterein; ez az érték felülmúlja a környező (jórészt magyar) települések veszteségeit. Példaként említem, hogy az akkoriban hasonló, vagy alig alacsonyabb lélekszámú Ipolyszalka háborús emlékművén 44, Vámosmikoláén pedig 36 férfi neve szerepel. 1918 őszén, az ország feldarabolása idején a támadó cseh csapatok Hont vármegye területére is behatoltak, majd a magyar hadsereg 1919 nyarán történt ellentámadásának összeomlása után az antant hatalmak jóváhagyásával az Ipolyig terjesztette ki fennhatóságát az újonnan létrejött Csehszlovák állam. Az 1920-ban Trianon kastélyában aláírt békediktátum nem csak Magyarország, hanem a község lakosai számára is súlyos csapást jelentett. Az Ipoly mentén meghúzott új határvonal nemcsak a folyó túloldalán lakó rokonaiktól és az Ipolypásztó, Szalka vagy Szakállos mellett lévő földjeiktől vágta el a börzsönyieket, hanem megszüntette a kapcsolatot azon észak-magyarországi területekkel, Selmecbánya, Korpona, Losonc környékével, melyek évszázadokon át a legfontosabb borfelvevő piacot jelentették számukra. Ennek következtében súlyos gondot jelentett legfontosabb termékük értékesítése, és így nehezebbé vált az egyes családok megélhetése. A gazdasági mellett elődeim kulturális helyzetét is károsan befolyásolta a Felvidék elcsatolása, hiszen ezzel elszakadtak az ottani német nyelvű – és nagyrészt evangélikus – helységektől, melyekkel hosszú emberöltők óta szoros kapcsolatban álltak. Az ország megcsonkítása után – a nemzetiségek beolvasztásának meggyorsítására törekvő kormányzat utasítása következtében – Börzsöny, azaz Deutschpilsen két egyházi iskolájában az eddigi német oktatási nyelvet a magyar váltotta fel; a német nyelv tanítását heti három-négy órára korlátozták, ami kevés volt ahhoz, hogy azt a diákok jól elsajátíthassák. Ennek eredményeként megszűnt az az ősi, sok évszázados kulturális és érzelmi kapcsolat, mely a sajátságos, idegenek számára érthetetlen börzsönyi „szász” dialektust beszélő lakosokat a többi német területhez kötötte; így a két háború közt felnőtt generáció már nemcsak a magyarokat érezte idegennek, hanem az eltérő nyelvjárást, vagy az irodalmi nyelvet beszélő németeket sem értette meg. E mellett a ’20-as, ’30-as években iskolát kezdő kisgyermekeknek többsége az első egy vagy két évben szinte semmit sem értett a magyar nyelvű tananyagból, ill. a tanítók magyarázataiból. Az elemi hat osztályának elvégzésekor általában csak a börzsönyit beszélték anyanyelvi szinten, ezt viszont nem tudták leírni, magyarul ellenben – elvileg – megtanították őket írni és olvasni, viszont ez legtöbbjük számára tanult, tehát idegen nyelv maradt, ami igencsak megnehezítette művelését, főleg papírra vetését. 1910-ben Nagybörzsönyben mintegy 1900 lakos élt, akiknek 85 %-a, tehát kb. 1600 fő német nemzetiségűnek vallotta magát. A türelmetlen magyar szellemű társadalom és kormányzat nyomásának hatására 1941-ben már csak 226-an vállalták német nemzetiségüket. Hozzá kell tenni, hogy néhány év múltán, a II. világháború idején történt kényszersorozások, és az 1945 utáni megtorlások idején ez a 226 személy is keservesen megbánta, hogy őszintén nyilatkozott. A magyar és német alakulatokban szolgáló férfiak által hozott félelmetes hírek után 1944 végére maga a háború, azaz a frontvonal is elérte Börzsönyt; ’944 dec. 19.-én foglalták el a községet a keletről érkező szovjet egységek. A német és magyar csapatok a Garam és az Ipoly közti dombokon foglaltak el védőállást, és itt március végéig, három és fél hónapon át kitartottak a támadó túlerővel szemben. E hetek alatt a helybeliek rengeteg szenvedésen mentek keresztül. A falut ért találatok és az amerikai bombatámadások mellett sokkal nagyobb anyagi kárt okoztak a megszálló 2. Ukrán Front itt elszállásolt katonái. A vesztes háború eredményeként – a kollektív bűnösség elve alapján – különféle megtorlások egész sora sújtotta a német lakosságú, tehát egyértelműen „háborús bűnös” községet. 1945 januárjában többtucat férfit és fiatal lányt hajtottak el a szovjet katonák a ceglédberceli gyűjtőtáborba, ahonnan vasúton Oroszországba szállították őket. Némelyek egy, de többségük csak 2-3, sőt 4 év múlva térhetett haza; többen az embertelen körülmények következtében a munkatáborokban vesztették életüket. A második világháború folyamán, ill. a „malenkij robot” során 74 börzsönyi halt meg. Ehhez hozzáadandó még a valamikor itt élt 4-5 zsidó család vesztesége is. Csupán zárójelben: a háború áldozatainak száma Vámosmikolán 38, Szalka esetében 34 fő volt. A német nemzetiségűek kitelepítésének országos folyamata 1948-ban érte el Börzsönyt. Mindenki felkerült a kitelepítési listára, aki az 1941-es – nyilvános – népszámláláskor németnek vallotta magát, ill. aki a Volksbund tagja volt, vagy az SS-ben teljesített szolgálatot. – Szomorú, hogy maga a magyar állam volt az, ami 1944 áprilisában egyezményt kötött a hitleri Németországgal, mely szerint németajkú katonaköteles állampolgárait átengedi a Birodalom, azaz az SS számára. A kb. 100 börzsönyi SS-katona közül 85-öt ezen egyezmény következtében erőszakkal – és magyar karhatalom támogatásával – soroztak be 1944 folyamán, és néhány hónap múltán szintén a magyar állam volt az, amely háborús bűnösnek és hazaárulónak bélyegezte őket. A Nógrád megye szlovák falvaiba kitelepített vagy helyben „összeköltöztetett” kb. 100 család házát és birtokait a Csehszlovákiából szintén nemzetiségük, – magyarságuk – miatt elüldözött telepesek kapták; számukat 70 családra tehetjük. Nagy többségüknek nem sikerült megbarátkozni az itteni viszonyokkal és az őslakókkal, s így néhány év múltán eladták birtokukat – sokszor éppen a korábbi tulajdonosoknak –, és elköltöztek. Az 1940-es ’50-es évek sok nélkülözést hoztak a mezőgazdaságból élőknek; akinek lehetősége volt rá, már ekkor biztos állás után nézett, lehetőleg a jól fizetett iparágakban, pl. a Dorog környéki szénbányáknál, az áramszolgáltató vagy útépítő állami vállalatoknál. Az első, alig néhány főt foglalkoztató termelőszövetkezet felbomlott 1956 végén; utódát 1959-ben már keményebb kézzel, eredményesebben szervezték meg: a rábeszélésnek és a fenyegetéseknek köszönhetően szinte minden földbirtokos gazda szövetkezeti tag lett. A nagy múltú börzsönyi bortermelésnek ez adta meg a kegyelemdöfést; a TSZ keretein belül elhanyagolták a szőlők művelését, egyre több tőkét vágtak ki, hogy helyükön kevésbé munkaigényes növényeket termesszenek. Ennek köszönhetően mostanra a háború előttinek század részére, alig 3-4 holdra csökkent a megművelt szőlőterület. A község lakosságának 1945 után indult csökkenése az elvándorlás és az elöregedés következtében hat évtizede folyamatosan tart, jelenleg alig 800 lélek él itt. A német etnikum és öntudat mára szinte teljesen megsemmisült, már csak a 65-70 év feletti öregek, azaz nagyszüleim generációja beszéli az ősi, a mai Magyarországon egyedülálló börzsönyi „szász” dialektust. A faluban élő – szintén elmagyarosodott – cigányság száma viszont az utóbbi évtizedekben – részben az új betelepülőknek, de még inkább a 6-8 gyermekes családok gyakoriságának köszönhetően – rohamosan növekszik, számuk jelenleg 150 főre tehető. Köszönöm figyelmüket és türelmüket! (Felmerült kérdéseiket szívesen megválaszolom.)