Ima - Haitiért

(Földrengés 2010. január)

Együttérző Istenünk, kérünk, tekints le most Haiti
népére.
Emlékezzél meg ebben a rettenetes eseményben
testileg-lelkileg megsebzett testvéreinkről jóságosan és
kegyelmesen.
Takard be kegyelmeddel azokat, akikre rátört ez a
tragédia, szereteteddel borítsd be, s őrizd meg őket
mély fájdalmuk közt is a hitben. Bár most belevesztek a
félelembe, aggodalomba, de Te megkeresheted, és
kiemelheted őket ebből a mélységből.

Urunk, Istenünk,
Kérünk, vezess minket egyházadként az együttérzés és
a cselekvő szeretet útján, hadd találjuk meg a
leghatékonyabb és gyors segítés módját, hogy segítsük
gyógyítani a sajgó, friss sebeket, plántáljunk reményt a
megrettent szívekbe, s juttasd eszünkbe, hogy amikor az
egyik tag szenved, vele szenved az egész test is. Így
minden szenvedő tagja a Testnek a gyógyulás
reményével viselheti fájdalmát, a mi Urunkba vetett hit
által, aki meghalt, de feltámadott érettünk, él, hogy
éljünk Általa, és Ura marad ennek a világnak, még a
szenvedőknek is kegyelme és szeretete által. Ámen.

---

Böjte Csaba:

Hol van Nicaragua?

Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába.
Megvilágosodni bárhol lehet!

A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott tiroli villában, színes televízióval s szaunával.

Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak.

Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel.

Ott megtalálhatod Nicaraguát.

Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet.

Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az éhhalálra.

Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. Ő nem tesz sem-mit, - szokja a halált. Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, akár az állatokat.

Elbeszélgethettek arról, hogy anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt.

Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött - akkor már nem nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek.

De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához.

Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.

Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen havi tízeurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket.

Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket.

Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát.

Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban. Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni.

Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz.

A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot.

Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk.

Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt.

Alulról nem látod a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre, hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap.

Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy: marék por csupán.

Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress.

Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek.

Ne siess!

Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik.

Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el.

Megvilágosodsz.

Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem maga-dért: értük, a Világért fakad.

Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek. Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz.

Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a nap, lassan felkel, és beragyogja világodat.

Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában !

---

Karácsonyi evangélium

(Lukács írása szerinti Evangélium 2. fejezet)

Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik:

"Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.
A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban."

És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták:

"Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: "Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr."Elmentek tehát sietve, és meg-találták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket.

Amikor meglátták, elmondták azt az üzenetet, amelyet erről a kisgyermekről kaptak, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte, és forgatta a szívében. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.

---

Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Luk. 6,27

Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra; nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viselkednek veled, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél. Vagy gondolj azokra az időkre, amikor rossz volt a kedved, ingerlékeny, aljas, gyanakvó voltál és talán még üldözési mániába is szenvedtél. Hamarosan azt vetted észre, hogy mindenki negatívan áll hozzád, s te pedig a gondolataid és érzelmeid által teremtett ellenséges világban élsz.

Hogyan tudnál boldog, szeretetteljes és békés világot teremteni? Úgy, hogy megtanulod azt az egyszerű, gyönyörű, de fájdalmas művészetet, amit látásnak hívunk. Így kell csinálni: Minden alkalommal, amikor ingerült vagy dühös vagy valakire, akivel találkozol, az nem a másik ember, hanem saját magad. Nem azt kell megkérdezned, hogy "Mi a baja ennek az embernek?", hanem azt, hogy mit mond ez az ingerültség önmagamról?" Tedd is meg ezt most azonnal. Gondolj valakire, aki általában felingerel téged, s mondd ezt a fájdalmas, de felszabadító mondatot magadnak:

- Ingerültségemnek az oka nem ez az ember, hanem én saját magam.

Miután ezt kimondtad, láss hozzá és keresd meg, hogy mivel okozod ezt az ingerültséget. Az első dolog az az, hogy gondolj arra a nagyon is reális lehetőségre, hogy ennek a személynek a hibái, vagy az úgynevezett hibái, benned is megvannak. Csakhogy te jól elnyomtad ezeket a hibákat, s ezért öntudatlanul kivetíted a másikra. Általában ez majdnem minden esetben így van, de jóformán senki sem veszi észre. Keresd tehát ennek az embernek a hibáit a saját szívedben és a tudatalattidban, és a bosszankodásod majd átalakul hálává, mert a viselkedése önmagad felfedezéséhez vezetett.

De van itt még valami más is, amit érdemes megvizsgálni: nem lehetséges, hogy azért vagy bosszús, mert amit ez a személy mond vagy tesz, az rámutat valami olyasmire, amit te nem akarsz meglátni? Gondolj csak arra, mennyire ingerültek leszünk a misztikus vagy a próféta láttán, aki ugyan egyáltalán nem tűnik misztikusnak vagy prófétának, de a létük vagy szavaik mégis kihívást jelentenek számunkra.

De még más is világos lesz itt: Azért vagy ingerült erre az emberre, mert nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket beléd programoztak. Lehet, hogy jogosan követelheted, hogy feleljen meg programozottságodnak, ha az illető például durva, vagy igazságtalan, de azért gondold csak meg! Ha meg akarod változtatni ezt a személyt, ha szeretnéd, hogy abbahagyja ezt a viselkedést, nem lennél-e sokkal hatékonyabb, ha nem lennél ingerült? Az ingerültség csak elhomályosítja látásod, a cselekedetednek pedig kisebb lesz a hatékonysága.

Mindenki tudja, ha egy sportoló vagy egy bokszoló elveszíti önuralmát, teljesítményének minősége hirtelen lecsökken, mert a düh és szenvedély miatt már nem tudja összehangolni mozgását.

A legtöbb esetben azonban nincs jogod azt követelni, hogy a másik feleljen meg elvárásaidnak; mert ha valaki más lenne a helyedben, az egyáltalán nem lenne bosszús. Csak gondolkodj el ezen az igazságon, és bosszúságod el fog szállni. Milyen butaság a részedről azt követelni, hogy a másik olyan normák és szabályok szerint éljen, amelyeket a szüleid ültettek beléd!

És az utolsó igazság, amit meg kell fontolnod: a hátterét, élettörténetét és tudattalanságát is figyelembe véve, ez az ember nem is viselkedhet másképp, mint ahogy viselkedik. Olyan jól megfogalmazták: ha mindent értenénk, mindent megbocsátanánk. Ha igazán megértenéd ezt azt embert, akkor nyomoréknak látnád és nem elítélendőnek, ingerültséged pedig azonnal megszűnne. Akkor hamarosan azt vennéd észre, hogy szeretettel fordulsz hozzá, és ö is szeretettel viszonozza közeledésedet. S abban a szeretetteljes világban találnád magad, amit te saját magad teremtettél.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx Anthony de Mello: Szeresd ellenségeidet

*****

"Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk." (Ef 2,8-10.)

A mennyország kapujában egy új jelentkező áll Szent Péter asztala előtt. Péter ezt mondja neki:
-1 millió pont kell a belépéshez, mit tudsz felmutatni?
-Hát kérem, én minden vasárnap ott ültem az első padban az istentiszteleten...
- Nagyon derék, 1 pont.
-Minden nap olvastam a bibliámat, nemcsak az Útmutatót, hanem azon felül is...
-Igen helyes, még 1 pont.
-Ééés ott voltam az össze bibliaórán is...
- Szép, ismét 1 pont.
- No ééés mindig dobtam bőven a perselybe...
- Jó, újabb 1 pont.
- Háát, az egyházi járulékot is rendesen fizettem...
- Ó, még 1 pont.
- Öööö, hát az adakozásban is élen jártam...
- Bravó, további 1 pont.
- Hááát, izééé... A gyülekezet társadalmi munkáiban is részt vettem...
- Kiváló, ez ismét ér 1 pontot.
- Ééés a Nőegylet alkalmaira is jártam ...
-Dicséretes, ezért is jár 1 pont.

Most már igen szorult helyzetben érzi magát az ember. Kétségbeesetten felkiált:
- Uram Jézus, segíts! Irgalmazz nekem, mert én ide magamtól sose juthatok be!!!
- OK, 1 millió pont, mehetsz befelé!

+ + + +
Dsida Jenő:

Krisztus

Krisztusom,
Én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.

Számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.

Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.


Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei.

+ + + +

Míg a sír el nem választ

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell, menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel...

Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő". Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben!

+ + + +

Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére. Róm 1,16a

"Szégyelld magad!" vagy "Szégyellje magát az ilyen ember!" Mondatok melyeknek még ereje volt néhány évtizede... Akkor, amikor az emberekben még megvolt a természetes szégyenérzet, mely a közösség átláthatóságából, egymásra figyeléséből fakadt. Manapság "tesznek" arra, hogy ki mit gondol, különben is a felületesség és hitványság a mindenáron való előbbre jutás alapfeltételei. Ne gondolkozzon az ember, etikus-e vagy sem, fájdalmat okoz-e ezzel másoknak vagy sem, a fontos, hogy neki az adott dologból előnye származik. A szégyenérzet pedig a az akaratgyengék tulajdonsága... Ennek az egoista világszemléletnek a következményeit éppen most tapasztaljuk, hiszen a gazdasági világválságok soha nem annak a következményei, hogy az emberek nem dolgoznak elég pontosan és szorgalmasan, hanem bizonyos érdekcsoportok közösségromboló spekulációs törekvése...

Az evangélium - ami az Isten országának jó híre - semmi szégyellnivalót nem tartalmaz. Érdekes, hogy ennek ellenére mégis sokszor adódtak történelmi helyzetek, amikor szégyenkezhettek a keresztények: bűnbocsátó cédulák nagybani kereskedelme, egyházi tisztségek adás-vétele (simónia), hatalmi érdekekhez való direkt-asszisztálás... Ennek oka azonban nem Jézus Krisztus, s az Ő tanítása volt, hanem az emberek önzése, bírvágya.

Ma sincs semmi szégyellnivaló az evangéliumban! Hiszen az életet adó, s tápláló, ereje emberi életeket fordít meg, közösségek életét teszi jobbá, szebbé. Ennek oka igen egyszerű: az evangélium az élet normalitását közvetíti, ahol a "norma" az Isten teremtettségbeli törvénye. Azok a római katonák, akik kereszténnyé váltak az első századokban, nem módfelett nagy teológiai érdeklődésük vagy bársonyos lelkületük következtében fordultak az evangélium felé. (Éppen ellenkezőleg! Ezeket a férfiakat kemény fából faragták... gyerekkoruktól kezdődően trenírozták őket a hatalmi gépezetben való szolgálatra, az ölésre... Róma nagysága, sikerei az ökleikben és izmaikban érlelődődött - először ütöttek, s miután tört a kéz, a láb vagy a borda, utána kérdeztek...)

MIért váltak mégis kereszténnyé? Mert elegük volt az igazságtalanság szolgálatában állni, hatalomtól megrészegedett elöljáróik, fél- vagy teljesen bolond császáraik parancsait teljesíteni. Szimpatikussá vált számukra, hogy a keresztények nem cserélgetik egymás között a feleségeiket, nem lopják meg egymást, igazat mondanak - sőt ha meghalnak az igazságért -, felkarolják a gyengét, az elesettet... Csak a bolond huszadikszázad-végi ember hitte el, hogy az embervilágban is a dzsungel törvénye kell hogy érvényesüljön: "Hadd hulljon a férgese!... Csak, amikor a közeli hozzátartozónk szorul támogatásra, akkor derül ki igazán, milyen nagyszerű is egy-egy egyházi szeretetotthon, ahol naponként áhítatokat tartanak, s lélekkel szolgálnak -, s nemcsak a testnek, de a léleknek is gyámolítást adnak.

Nincs tehát semmi "szégyellni való" az evangéliumban. Aki okoskodó, individuális eszméket hajszoló, magukat a szellemi arisztokráciához tartozónak vallók előtt akar tetszelegni, az bizonyára szégyelli a közösség-építő evangéliumot, s bolondságnak tartja a Krisztus keresztjét. Sajnos bőven akadnak ma is, akik Krisztust (és a keresztet!) papagáj-logikával "magyarázzák", ahelyett, hogy az élet istenes normalitását élnék. Krisztus azonban nem tantétel, amit az embernek mindenáron bizonyítania kell, lecke, amit be kellene magolni, hanem Örök Titok, melyet a hívő ember a szívébe fogadhat. Ha befogadja, akkor élete van, él általa, s életében megcsillan az Isten szeretetének kegyelmi fénye...

***

B Ö J T

A böjt olyan alkalom, eszköz, amely segít elfordulni a lényegtelentől, lemondani az értéktelenről, eldobni a fölöslegeset.

A böjt odafordít a lényeges felé, enged rácsodálkozni az igazi értékre, és segít megkülönböztetni a fontosat minden mástól.

A böjt ősi emberi szokás. Megtalálható minden kultúrkörben. A kereszténység megtöltötte új, gazdag tartalommal. Sohasem célként, mindig eszközként tekintette. Az egyház kétezer évében sokféle módon gyakorolta a böjtöt - figyelve Jézus szavára, amit a Hegyi Beszédben erről mondott.

Először a reformáció egyházaiban, később az egész kereszténységben elerőtlenedett a böjt. Válasz volt ez a kiüresedett, formálissá vált gyakorlatra. A huszadik század második felében elkezdték szerte a világon újra felfedezni a böjt lehetőségeit. A titok: lemondani valamiről, hogy legyen hely az igazán lényegesre: Isten szeretetének befogadására.

***

A sütemény - A "miért engedi Isten" - kérdése

Sokszor gondolkozunk azon: "Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat?" vagy "Miért engedi meg Isten ezt a dolgot az életemben?" Ha benned is felmerülnek ezek a kérdések, olvasd el ezt a rövid történetet. (Ismeretlen szerző.)

Egy lány, amikor hazament az iskolából édesanyjához elkezdett panaszkodni:
- Anya, meg fogok bukni algebrából, a barátom szakított velem és a legjobb barátnőm elköltözik. Miért kell, hogy ilyen sok rossz dolog történjen velem?

Mialatt a lány hosszasan elmesélte bánatát, az édesanyja éppen egy süteményt sütött. Megkérdezte a lányát, hogy kér-e enni valamit.

Erre a lány egyből így felelt: - Persze anya, te mindig valami nagyon finomat csinálsz.
- Megkínálhatlak egy kis olajjal?
- Fúúúúj, anya ettől lenne aztán szörnyűbb a napom.
- Akkor adhatok néhány nyers tojást előételnek?
- Jaj, anya, az is undorító.
- Talán lisztet vagy egy kis szódabikarbónát?
- Anya! Valami normális dolgot szeretnék enni!

Erre az édesanyja így felelt:
- Drága kicsim! Sokszor a dolgok,
egymagukban rossznak tűnnek. De ha megfelelően összerakod őket, akkor a végeredmény egy nagyon finom és csodálatos sütemény lesz, amit szeretni fogsz! És drága lányom ez nem csak a sütésre igaz...

***

VÍZKERESZT

Mt 2,1-12

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte. Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: A júdeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juta nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek Izraelnek. Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte! Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten megláttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot látva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.

***

AZ UTOLSÓ KÖNNYCSEPP

Az aluljáró homályában egy öreg bácsika kuporgott a hideg kövön. Az emberek elmentek mellette. Nem néztek rá, vagy ha mégis furcsa semmitmondó tekintetük szinte égetett. Fájt neki ez a tekintet nagyon. Ugyan mit tudják ők, miért van itt. Csak egy koldust látnak, pedig Ő több. Ő egy ember. Egy ember, akinek ez a sorsa. Belenyugodott. A szíve mégis tele volt fájdalommal. Egy kisfiú megállt előtte ragyogó kipirult arccal:
-Te vagy a télapó? - kérdezte, s szemében huncut fény csillogott. Az ősz öregemberke megsimogatta szakállát, majd így felelt:
-Igen én vagyok. S látva a kisfiú örömét eltűnt belőle a fájdalom, és minden rossz emlék csak a jó maradt. Szívét melegség járta át, boldog volt. Abban a percben talán a legboldogabb a világon. Fáradtan lecsukta szemét, amiből még egy könnycsepp utat tört magának.
Utolsó könnycsepp. Szép csendben elaludt. S reggel mikor rátaláltak már megfagyott.

***

Bárány Tamás

Mi a kenyér?

Azt mesélik, hogy a tuareg nép nem volt mindig sátorlakó beduin törzs. Hatalmas birodalmuk volt egykor, az Atlasz hegységtől a Csád-tóig terjedt, ahol ma a Szahara sívó homoktengere hullámzik. Szabad és büszke nép volt hát a tuareg, bő aratású, virágzó földek és tevékeny gazdag városok ura. Buzgón istenes életükben Allahnak oly igen öröme telt, hogy bölcsességben is meggazdagította őket, és királyukat a világ egyik tudományra legszomjasabb uralkodójává tette.

Seikh Mohammad al-Mahdi ibn Abd'ullah szultán, a Hódító és Egyesítő székvárosába gyűjtötte az iszlám minden tudósát; Delhitől Kórdováig, Khívától a szudáni Omdurmánig nem volt neves főiskola, ahonnét ne siettek volna hozzá, mesés javadalmazásért, a legnevezetesebb ulemák. A napok a szultán udvarában szakadatlan tudományos vitákkal teltek: az uralkodó álló nap ott ült kedvelt tudósai körében, s hallgatta a vitákat. Égő vágya volt, hogy a világ minden ismeretét elsajátítsa, pótolja tudásának hiányát, ifjú évei mulasztását, amaz évekéit, amelyeket hódítással és a birodalom egyesítésével töltött.

Történt, hogy ez alkalommal fölmerült egy khívai és egy kórdovai tudós vitájában az a bonyolult kérdés, mi a kenyér. A kórdovai Isten áldásának mondotta; szerinte a kenyér a végtelen jóság megnyilvánulása, amellyel Allah - áldassék és magasztaltassék! - gondoskodik az igazhívőkről. A khívai tudós szerint a kenyeret az ember munkájának lehet köszönni; hiába ad Isten esőt, ha nincs, ki a földeket vesse és arassa. A szultán mélyen elgondolkodott a két hákim beszédén, és mert nem tudott dönteni, melyikük oldalán az igazság, a többi tudóst is fölszólította, mondják el véleményüket.

Álló hétig beszéltek a hákimok és ulemák. Egyikük szerint a kenyér oly égi eredetű, de földi aratású jószág, amely alkalmas arra, hogy minden éhes embert meggyőzzön Allah bölcsességéről. Egy másik tudós szerint Allah jósága itt a döntő szempont. Ő akkor is adna enni az igazhívőknek, ha a kenyeret föl sem találták volna. Egy harmadik hákim szerint a kenyér őrölt magvak olyan összegyúrt elegye, amely mégsem csupasz massza már, hanem jóízű emberi táplálék.

Mások szerint a kenyeret kenyérré pusztán a sütés procedúrája teszi; sütés előtt csupán péppé kevert őrleményről lehet beszélni, ahol az őrlemény fogalma egyrészt, igenis, Allah bölcsességét dicséri, másrészt a pépség mint szubsztancia, az emberi munka közrejöttére utal.

Volt ulema, aki szerint a kenyér mint tárgyi valóság nem is létezik; őrölt magvak péppé elegyítése majd kenyérré sütése csupán mint az elvégzett munka eszmei mérésének tárgyiasult lehetősége merül fel, tehát objektiválódott szubjektumról van szó, amelynek pusztán elvont mérési lehetősége a véka.

Ismét mások tagadták emez agnosztikus, metafizikai felfogást: a kenyér anyagi létesülését, szerintük, az empirikus tapasztalás által nem korlátozott, folyamatos és megszakítatlan, sőt megszakíthatatlan regresszus bizonyítja, amely a végső okságot kutató emberi elme számára világossá teszi, hogy a kenyér korántsem megfoghatatlan égi manna, hanem nagyon is a földhöz kötött anyagi valóság.

A szultán most már az eddiginél is kevésbé értette, mi a kenyér, ezért a vitát folytatni rendelte, ezúttal nem csupán udvarában, hanem az ország minden főiskoláján. Később a mecsetekben is csak erről vitáztak, végül minden falutanácsban.

A mezőkön leállt a munka, a kereskedők - zárták a bazárt, és az egész nép a kenyér mibenlétét vitatta, reggeltől estelig tartó ádáz vitákon. Így ment kerek esztendeig. És amikor az új termést kellett volna őrletni vinni, egyetlen szem búza- meg árpamag sem akadt az egész országban.

Az éhség, amely ekkor a birodalomra rátört, iszonyatos volt. Falvak pusztultak ki, városok néptelenedtek el. A művelt földek kiégtek, s a hajdani virágzó termőföldeket elborította a Szahara forró homokja. Száz tuaregből kilencvenkilenc elpusztult.

Aki a szörnyű éhínséget túlélte, elhalt rokonait és vesztett barmait siratva fölkerekedett, s megmaradt aszott tevéivel elindult új hazát keresni. De Algéria, Marokkó, Tunisz, Líbia, Egyiptom és Szudán határán mindenütt berber, mór, rif, kabil és arabs harcosok állták útjukat; vissza kellett fordulniok a kietlen sivatagba.

A tuaregek maroknyira olvadt népe azóta is ott vándorol tevéivel, csontsovány barmaival a Szaharában. Azóta sem tudják, mi a kenyér - csak azt tudják, hogy nehéz megkeresni.

***

"Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt." 1Thessz 4,14

Sok ember szeretne hinni a feltámadásban.

Élni olyan jó, az élet olyan szép. Amíg csak lehet, élni szeretnénk. Minden idegszálunk tiltakozik a halál ellen. De ha már meg kell halnunk, olyan jó lenne húsvéti hittel meghalni! Ha már temetnünk kell, olyan jó lenne húsvéti hittel temetni!

Sok ember szeretne hinni a feltámadásban.

Hinni szeretne, és mégis az értelmére hagyatkozik. - Látja a jól leszögezett, vastag tölgyfakoporsót, amint leengedik egy gödör aljára és rálapátolnak 3-4 m3 földet. Az értelme azt kérdezi: Hogyan fog majd innen "kitámadni"? - Látja a vázányi nagyságú, formatervezett porcelán urnát, benne két marék hamu. Az értelme azt kérdezi: Hogyan lesz ebből a néhány grammnyi porból ismét ember? - Látja a tévében háborús tömegsírok összedobált emberi csontjait. Az értelme azt kérdezi: Ki tudja ezt még valaha is összeválogatni? - Látja, amint félóránként emberi hamvakat szórnak szét a levegőben. Az értelme azt kérdezi: A szél szárnyán szálló hamudarabkákat ugyan ki fogja újra összeszedegetni?

Sok ember szeretne hinni a feltámadásban.

De nem tud hinni benne, mert meg akarja érteni. Azt hiszi, hogy a feltámadáshit és az emberi ész közé egyenlőségjelet lehet tenni. Milyen jó, hogy Jézus minden emberi okoskodás és magyarázat ellenére is feltámadt! Milyen jó, hogy Isten nem az emberi értelemre volt tekintettel, amikor feltámasztotta egyszülött Fiát!

Sok ember szeretne hinni a feltámadásban.

Ezért bizonyítékot keres rá: az anyagmegmaradás törvényében, a lélekvándorlás babonájában, a szellemidézés és halottlátás üzletében. De ahogyan a feltámadás emberi ésszel érthetetlen, ugyanúgy bizonyíthatatlan is. Pál apostol sem próbálja meg bizonyítani, hanem egyszerűen belekiáltja a húsvéti tényt racionális emberi gondolatvilágunkba: Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül. /1Kor 15,20/

Testvérem! Szeretnél hinni a feltámadásban?

Feltámadáshitet sem Pál apostol, sem én nem adhatunk Neked. Egyedül Isten igéje az, amely elvezethet erre. Isten igéje alapján Pál apostollal együtt én csupán bizonyságot tehetek neked erről a hitről. Bizonyságot tehetek arról, hogy feltámadáshit nélkül én is félve állnék meg egy-egy koporsó vagy urna mellett. Feltámadáshit nélkül nem tudnék ott semmit sem mondani. Vagy ha mondanék is, az csupán üres és tartalom nélküli gyászbeszéd lenne. Egy ember, aki társadalmi temetéseket végzett, idegösszeroppanást kapott. A betegágyon mondta: temetési szertartást nem lehet feltámadáshit nélkül végezni. Hozzáteszem: nemcsak temetést, de semmilyen lelkészi szolgálatot. És tovább is megyek: a hitélet semelyik területe nem képzelhető el feltámadáshit nélkül!

A feltámadás nélkül üres, tartalmatlan a keresztyén hit.

A feltámadás nélküli hit nemcsak a halállal, de az élettel sem tud mit kezdeni. Az ilyen üres hit íratja rá a sírkőre: Veled minden reményemet elvesztettem! Az ilyen üres hit az elhunyttal együtt eltemeti a reménységet és az élet értelmét is. Az ilyen üres hit a temetés után azt mondja a lelkésznek: Engem ugyan a maga Istene nem vigasztal, de azért köszönöm!

Testvérem! Szeretnéd, ha nem csupán ilyen üres hited lenne?

Halld meg és forgasd szívedben a húsvéti evangéliumot: Jézus él, feltámadott! Halld meg és fogadd be, forgasd és őrizd meg szívedben, és semmi mással nem pótolható többleted lesz. Nem azon fogsz töprengeni, hogy miként lehetséges és mi a bizonyítéka, hanem rá tudod magad bízni a Feltámadottra! Nem a magad vagy mások erejébe és hatalmába fogod vetni minden reményedet, hanem a Feltámadott hatalmába és erejébe!

Csodálatos a húsvéti evangélium: Te is hihetsz a feltámadásban!

A Feltámadott Jézus Téged is elkísér egész életedben: feltámadáshitben élhetsz, temethetsz, s halhatsz meg! Egész életedben az örök élet örömével telhet meg a szíved!
Tamásy Tamás lelkész

***
AZ ÖRÖM 10 PARANCSOLATA :

1. - Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömöt.
   

2. - Mosolyogj, és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
   

3. - Szívből ismételgesd: "Isten, aki szeret engem, mindig jelen van."
   

4. - Szüntelenül törekedj arra, hogy az embereknek csak a jó oldalát lásd.
   

5. - Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
   

6. - Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ezeknél semmi sem nyomasztóbb.
   

7. - Munkádat örömmel és vidáman végezd.
   

8. - A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
   

9. - A szenvedőket vigasztald, magadról felejtkezzél el.
   

10. - Ha mindenütt az örömet terjeszted, biztos lehetsz abban, hogy magad is rátalálsz.
    
    (Gasbon Courbis)

***

A mennyei asztal

A példaképem egy idős parasztasszony. Igen sokat szenvedett. Végigdolgozta életét a földeken, és eltemette már majdnem egész családját. Férjét és testvéreit, fiát és keresztgyermekeit. Hogyan lehet élni ilyen nehéz lelki batyut cipelve?

Ő cipeli. Gyakran kimegy a temetőbe, ahol nagyon sok sírnál kell megállnia - aztán hazajön, mert sok még a dolog. Állatok, akiket el kell látnia; és emberek, akiket meg kell látogatnia - akik még élnek, és gondozásra, segítségre szorulnak.

Örülök, ha találkozhatom vele. Jobb lesz tőle a napom, de nemcsak a napom, hanem én magam is. Mert nem keserűség árad belőle, hanem nagyon finom derű. Ráncos arcából huncut szem sugároz. Panaszkodni még sohasem hallottam. Énekelni annál többet. Beteg szerettei ágyánál az énekből merített erőt - elsősorban önmagának, hogy aztán nekik is juttathasson belőle.

Élete - pontosabban az, ahogyan megéli életét - példa számomra. Annak példája, hogy mekkora erő van az Istenbe vetett bizalomban. Mekkora ereje van az ősöktől megörökölt hitnek, énekeknek, imádságnak, ha az a hagyományból belső, személyes tulajdonná válik.

És ennek az öregasszonynak a derűje, szép szemeiben ott lakó elpusztíthatatlan vidámsága arra is példa, hogy az igazi, mély hit nem számon kéri Istenen a sorsát, hanem segítséget kér, hogy azt el-hordozhassa. És ezt a segítséget nemcsak kéri, de biztosan meg is kapja.

Számomra névtelen szent ő. Ha elmegy majd innen, én fogom temetni, ahogyan fiát is, férjét is én temettem. És nehéz szívvel fogok tőle búcsúzni, mert nagy lesz a veszteségem.

Róla nem írnak könyveket, nem emlékeznek meg róla jeles emberek. De itt marad velem, és szeme-inek emléke erősíteni fog, hogy bízzam abban az Istenben, akinek balkeze olykor súlyosan ránk ne-hezedhet, de jobb keze mindig megtart. Sohasem magyarázkodik, mert Isten, de sohasem hagy cserben, mert Isten.

Jézus gyakran beszél egy nagy, ünnepi asztalról, amikor Isten országáról beszél. Erről az asszonyról mindig ez az asztal jut eszembe. Ő itt a földön sohasem volt fontos személyiség, sohasem ültették főhelyre, magától meg nem tolakodott volna oda soha.

De tudom, hogy Isten másképpen mér, mint ez a világ. Számára a legfontosabb az emberi kapcsola-tok minősége. Akik ezen a téren nagyot alkotnak, a legtöbbször névtelenek maradnak az ember vi-lágában, s az utolsó helyeken ülnek a földi asztaloknál.

De biztos vagyok abban, hogy odaát hallani fogják: "Barátom, ülj feljebb". Mert a kötődés, a kapcsolat, ha úgy tetszik a szeretet Istenének szemében ők - a szeretet névtelenjei - a legnagyobbak.

Kovácsné Tóth Márta, Vönöck, 1999. *** Az igazi szeretet

(Az 1. Korintus 13 - "A szeretet himnusz" - karácsonyi változata)

1. Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.
   
   
2. Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de családom számára nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
   
   
3. Ha az ingyen konyhán segédkezem, az Öregek otthonában karácsonyi énekeket énekelek és minden vagyonomat segélyként, elajándékozom, de az emberek felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.
   
   
4. Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal ás horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg miről is szól a karácsony.
   
   
5. A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy megölelje gyermekét.
   
   
6. A szeretet hagyja a lakásdíszítést és megcsókolja házastársát.
   
   
7. A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
   
   
8. A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és hozzáillő asztalterítő van.
   
   
9. A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak ás útban tudnak lenni.
   
   
10. A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
    
    
11. A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.
    
    
12. A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak de, a szeretet ajándéka megmarad.
    
    

    Boldog, szent Karácsonyt és áldott Új Esztendőt kíván
    
    

    Erdélyi Zoltán evangélikus lelkész
    ***
    ADVENT
    A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. /Ézsaiás 9,11/
    
    Egy gyertya fénye, kicsinyke fény csupán, benne mégis a fény mindent megvilágító ereje lakik. Elég ahhoz, hogy barátságossá legyen körülöttünk a világ. Elég ahhoz, hogy a félelem érzése helyett megszülessen bennünk a remény. Hatalmas erő, amely nem taszít, hanem ellenállhatatlanul vonz magához minket. Erő, amely képes maga köré gyűjteni bennünket. Tűz, mégis egészen szelíd. Egészen a közelébe húzódhatunk. Tűz, amit kezünkbe vehetünk és hordozhatunk. Tűz, amit ha körbeülünk, egymáshoz is egészen közel lehetünk. Mellette testvérré válik minden ember, és ragyogóvá minden arc, minden tekintet. Olyan, mint Krisztus maga. Az egykor közöttünk járt názáreti. Az isteni szeretet megjelenése egy emberben, aki istállóban született, mezítláb járt, egyszerű ruhát viselt. Egy ember, parányi lény csupán, benne mégis mindannyiunkat megvilágító, mindannyiunk életét beragyogó isteni szeretet fénye lakik. Elég ahhoz, hogy barátságossá legyen körülöttünk a világ. Elég, hogy a félelem érzése helyett megszülessen bennünk a remény. Erő, amely nem taszít, hanem ellenállhatatlanul vonz magához minket. Képes maga köré gyűjteni bennünket. Tűz, de egészen szelíd. Egészen a közelébe húzódhatunk. Szeretetét magunkkal vihetjük, szeretetének hordozóivá válhatunk. Ha köréje gyűlünk, egymáshoz is egészen közel kerülünk. Mellette testvérré válik az ellenség, s ragyogóvá minden arc, minden tekintet. Érezd, hordozd a fényt. Érintsd hozzá lelked kanócát. Engedd, hogy magad is az isteni szeretet gyertyája légy.
    ***
    FELTÁMADÁS
    Születés
    
    Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is: - Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk? Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljutatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől: - Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét! Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észlelték, mennyire megváltoztak: - Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik. - Ez azt jelenti - felelt a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik. - De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni! - Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. Talán van élet a születés után is! - Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem, a születés a vég! Egyikük mély bánatba merült, és így szólt: - Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik. - De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben? - Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket. Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.

    
    

    ***
    "Titeket azonban barátaimnak mondalak ..."/Jn 15,15/

    Van egy titkos barátom, aki jobban ismer engem, mint én önmagamat. Sohasem tesz nekem szemrehányást, de szelíd tekintetéből kiolvashatom, ha megbántottam valamivel. Ő mindig mellettem áll. Én gyakran válok az ellenségévé, de ő sohasem lesz irányomban ellenséges. Megvéd még önmagamtól is. Amikor körülöttem minden zűrzavaros, amikor úgy érzem, összeesküdött ellenem a világ, amikor semmi sem sikerül, ő odalép mellém, és velem sír. Ha saját ballépéseim és rossz döntéseim terhe nyom, ő akkor is úgy vesz pártfogásába, mintha valami külső ellenséggel szemben szorulnék védelemre. Nem uszít, nem biztat bosszúra, mikor igazságtalanságot szenvedek, de nem is hagy cserben, amikor összecsapnak fejem felett a hullámok. Van egy titkos barátom, aki nem köti feltételekhez a hűségét. Nem méricskél, melyikünk köszönhet többet a másiknak. Nem olyan, mint azok, akik csak akkor keresnek, ha valamit kérni akarnak. Magam sem értem, miért vagyok fontos neki, hiszen soha nem fordult még elő olyan, hogy ő szorult volna rám. Mégsem türelmetlen, amikor a panaszaimmal zaklatom, vagy segítségért rohanok hozzá. Pedig az is előfordult már, hogy épp vele beszéltem ingerülten, amikor fájt valami. De nem csapta rám az ajtót. Végighallgatott. Tudta, hogy a lelkem mélyén én is érzem, milyen igazságtalan vagyok vele. Jobban ismer engem, mint én magamat. Tudja, hogy esendő vagyok. Mégsem maradt el tőlem. Ugyanúgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt valami. Jaj, nagyonis történt! És épp ez az, ami az egészből a leginkább érthetetlen. Az történt, hogy az életét áldozta értem. Több, mint zavarba ejtő a baráti szeretetnek ez a megnyilvánulása. Végülis mit tehetnék? Nem tilthatom meg neki. Csak valahogy nem hagy nyugodni. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Hogy méltó legyek a barátságára. Hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam. Néha nagy elhatározásokat teszek, nekirugaszkodom. Próbálok jó ember lenni. De már az első lépéseim olyanok, mint amikor elefánt lép a porcelánboltba. Hibát hibára halmozok, kudarcok terítenek le, és amikor végre mégis sikerülni látszik, akkor valami testi nyavalya, vagy egy banális véletlen keresztülhúzza a számításaimat. Olyan fölöslegesnek érzem ilyenkor magam. Mint egy igazi csődtömeg. Legszívesebben magamra zárnám az ajtót, és a besötétített szobában várnám a megváltó halált. Az én titkos barátom azonban mindig tudja, melyik az a pillanat, amikor rám kell zörgetnie. Ilyenkor így szól: "Fáradt vagy? Gyere hozzám, és én megnyugvást adok neked." Még sohasem hallottam tőle ilyesmit, hogy "most már igazán összeszedhetnéd magad", vagy "elegem van belőled". Kíváncsivá tett: ő sohasem fárad el? Neki nincs szüksége felüdülésre? Próbáltam kilesni, hogy vajon titokban nem keresi-e az erőtől duzzadó, tettrekész, életre való emberek társaságát, hogy velük cserélje le az örökké rászoruló barátot. Nem sikerült rajtakapnom, hogy összeesküdött volna ellenem, vagy nevetgélt valakivel a hátam mögött. Mindig olyanok körében találtam rá, akik hozzám hasonlóan elesettek voltak. Azok körében is, akiknek lelkén éppen én bűneim ütöttek sebeket. Mert ez az én titkos barátom az övéké is. Így szól mindnyájunkhoz: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Van egy titkos barátunk: Jézus.
    

    ***
    

    Kalkuttai Teréz Anya:

    Az élet himnusza
    
    Az élet az egyetlen esély - vedd komolyan!
    Az élet szépség - csodáld meg!
    Az élet boldogság - ízleld!
    Az élet álom - tedd valósággá!
    Az élet kihívás - fogadd el!
    Az élet kötelesség - teljesítsd!
    Az élet játék - játszd!
    Az élet vagyon - használd fel!
    Az élet szeretet - add át magad!
    Az élet titok - fejtsd meg!
    Az élet ígéret - teljesítsd!
    Az élet szomorúság - győzd le!
    Az élet dal - énekeld!
    Az élet küzdelem - harcold meg!
    Az élet kaland - vállald!
    Az élet jutalom - érdemeld ki!
    Az élet élet - éljed!
    
    ***
    
    
    ***
    
    Gyökössy Endre:
    Ha valóban szeretted
    Mélyen gyászoló özvegyasszony jött volna hozzám, de valaki megelőzte. Így ő is édesanyám szobájába került. Amikor hallottam, hogy búcsúzkodnak a hallban, beszélgető partneremtől bocsánatot kérve utána siettem, mert tudtam, több mint két éve vesztette el férjét tragikus hirtelenséggel, s azóta úgyszólván a temetőben él. Bármikor temetnem kellett, mindig férje sírja mellett találtam. Meg-megálltam mellette, vigasztalgattam szóval, szívvel, Isten Igéjével. Ám másnap ismét magába roskadtan ott üldögélt a sír elé csináltatott padocskáján.

    A kertajtóban értem utol, megragadtam a kezét:

    -Legalább hadd köszönjek el, ha most nem is tudtam beszélgetni magával - mentegetőztem - , talán holnap kint találkozunk, úgyis temetésem van.

    Szinte belekapaszkodott a kezembe és azt válaszolta:

    -Nem megyek ki. Sokáig nem megyek ki. Az édesanyja azt mondta: miért zavarod őt lányom? Ha valóban szereted, engedd el. Jobban szeresd, mint eddig. Ne zavard odaát. Ezt mondta, és én nem akarom zavarni többé. Menjen be és csókolja meg az édesanyját.

    Bementem és megcsókoltam.

    Gondolatban most is. Mind a két kezét.

    Talán nem zavarom.

    
    

    ***
    Karl Rahner:
    A reménytelenek reménysége
    Az emmauszi tanítványok. Lk 24,13-35.

    Két tanítvány bandukol Emmausz felé. Ez a híradás az evangéliumnak őszintén emberi, mégis egészen isteni, éppen azért oly vigasztaló titkai közé tartozik. Miközben olvassuk ezt a történetet, csodálkozva ismerünk rá saját életünk történetére. Életünk - egészében is, részleteiben is az emmauszi tanítványok élete. Olvassuk a történetet és rájövünk, hogy a mi Emmausz járásunk még folyamatban van. Olvassuk és imádságos lélekkel reméljük, hogy egyszer majd úgy is végződik, ahogyan az az evangéliumban áll.

    A tanítványok reméltek. Most azonban úgy vélik, hogy tovább nincs mit reméljenek, mert minden másképpen történt, mint ahogy remélték vagy - jobban mondva - ahogyan ők a saját reményüket interpretálták. Úgy gondolták, hogy a megváltást és a szabadságot remélik. Nem tudjuk, hogy tényleg reménytelen dolgot reméltek-e, vagy csak azt vélték, hogy csalódtak igaz reménységükben. Nem tudhatjuk, valószínűleg ők maguk sem tudták. Merthogy reményeink, amelyeknek a megvalósulása még csak folyamatban van, hogyan érik el céljukat és az élet előre nem látott útjain mi lesz belőlük, az nemcsak tőlünk függ. Nem vagyunk utaink föltétlen urai. A tanítványok mindenesetre azt hitték, hogy akiben bíztak, azt keresztre szegezték, meghalt és eltemették - tehát vége mindennek. Nem tehetnek mást, mint lemondanak róla és menekülnek. Az ember életében tényleg adódnak helyzetek, amikor úgy érzi, hogy a további akarásnak nincs értelme, és csak annyit mondhat: reméltünk. Úgy érzik tehát, hogy reálisan gondolkodnak, ha a jámbor asszonyok mendemondáira nem adnak semmit, hanem elmennek. Nem - mondják magukban -, másodszor nem hagyjuk magunkat megtéveszteni. Ostobaság volna részünkről, ha nem számolnánk a tényekkel. Márpedig a tény az - és ezt senki el nem vitathatja -, hogy akiben reméltek, bitófán végezte életét, és eltemették egy sírba. Elmennek tehát innét, haza vagy máshová, mindegy, csak el innét!

    Különös dolog: mindegyikük teljesen magányos, beletaszítva a reménytelen magányosság vermébe. Miért mennek mégis kettesben? Miért beszélget ez a két modern egzisztencialista egyáltalán még egymással? Miért keresnek egymásban vigaszt, ha nincs már mit remélniük, s ha nincs semmi, amiről érdemes beszélgetni ? Mert miközben mennek, beszélgetnek. És hogy beszélgetnek, ezzel önkéntelenül is elárulják, hogy készek arra, hogy valaki szóljon hozzájuk. S miközben vigasztalanságukat, szívük ürességét beszélgetéssel akarják elkábítani, alkalmat adnak az Istennek, hogy beszélgetésbe elegyedjen velük. Ez immár maga is kegyelem, miközben menekülünk előle. És sokszor Isten már beszélget velünk, amikor csak úgy tárgyalunk róla, mint halott Istenről.

    Egy idegen jön az úton. Az Úr az. Zavarosan pislogó szemük fogva van. Nem ismerik fel őt. Aki magamagával van elfoglalva, s akinek reménytelen a szíve, annak a szívében és lelkében igen kevés hely marad mások számára. De ha őt megismerni az üdvösséget jelenti, akkor ez az első és legfontosabb, amit a tiszta szem semmiért el nem téveszthet, hogy ő, az Úr, itt van, és velünk jön, akkor is, ha menekülünk előle.

    Itt van ő az emmauszi úton, s olyan, mint aki kevesebbet tud, mint mi, olyan, mint egy idegen, továbbutazó vándor. Nem tudhatjuk, mikor jön és mikor akar elmenni, ha nem mondjuk neki: Uram, maradj velünk, mert már esteledik. A reménytelen szomorúság még nem hatolt olyan halálosan a tanítványok szíve mélyébe, hogy halálos keserűséggel, cinikusan vonakodnának a fény és a vigasz szavát meghallgatni, és megtagadnák a választ a vándor kérdéseire. Szívük még nem olyan büszke, hogy a halál és szenvedés nárcizmusában szégyenletesen szomorú kétségbeesésükbe beleszeressenek. Hagyják beszélni az idegent, aki kevesebbet tud. Valóban odafigyelnek. Ő pedig elmondja a halálos sorsot, amely megvált és megszabadít minket. Csöndben elmondja nekik, hogy minden a világon és a szentírás egyedül arról beszél, hogy egyedül abban teljesedik be a remény, akiről azt gondolták, hogy csalódtak benne és kétségbe kell esniük miatta. Az úgynevezett tények közül egyedül csak arról beszél nekik, a csalódott realistáknak, amit már tudnak, túlságosan is jól tudnak: hogy Jézust keresztre feszítették. De erről nem úgy beszél, mint ami elkerülhető és megtagadható lett volna, hanem mint amit el kellett vállalni, mint ami értékes és érthető, sőt magától értetődő. És ebben, éppen ebben a pontban, amelytől nem lehet többé eltekinteni, a vállalásban, amit elhagyatva magára vesz, ebben lesz ez a tény belülről ragyogóvá, s fölfedi saját igazságát: hogy éppen ez a pusztulás a módja rendeltetése teljesítésének és megvalósulása dicsőségének. Mindezt nem úgy mondja el nekik, mintha ez a lét általános, dialektikus törvénye volna, mintha mindez alapjában magától értetődő volna, hogy a halál után folytatás következik. A pusztulásnak ezt a kényszerítő törvényét, amely bevonulás a végleges dicsőségbe, Jézusról állítja, egyedül róla, akiben hittek, és mindenki másról csak akkor, ha Benne hisznek.

    A szentírás nem tudósít arról, hogy a tanítványok az ismeretlen vándor beszédére valamit is válaszoltak volna. Hallgattak. Mivel nem egy elméleti kérdésről vagy jobb tudományos elméletről volt szó, hanem a szív és a lélek végső kísérletéről, hogy a reménytelen halál örvényéből kimentse az életet és a kígyó szájából kiragadja a fényt, illendő volt a hallgatás, hisz ebben születik újjá a szív. Mielőtt azonban ez megtörtént volna a várakozás csöndjében, a tanítványok már egy dolgot ki tudtak mondani, az udvarias aggódás szavát, amely a jósággal teli egyszerű szívhez illik: Maradj velünk, mert esteledik, és már lemenőben a nap. Gondoskodnak az idegen éjszakájáról, aki szívük éjét fénylővé tette. Miközben a zarándok testvért látják benne, saját útjaik célját és urát hívják meg vendégül. A zarándoknak adnak szállást, és ők maguk érkeznek haza. Vele együtt törik meg a kenyeret. És akkor - nem az úton lévő emberi lét teológiájánál, hanem a közösség ünnepén, felismerik az Urat. Ö az. Amit az idegen mondott, íme, az Úr szavai. Miközben megtöri a kenyeret, szívükbe hatol. És ők felismerik: Valóban feltámadt! A világ sírjából és saját szívük gödréből.

    Ó, hányszor átéltük mindezt mi is, ha talán csöndben és kicsiben is, vagy az életünk egy-egy kis részében! Talán látta, aki egész életünket jövőnkkel együtt át tudja tekinteni, hogy mi még csak úton vagyunk Emmausz felé, s a döntő látomásra szemünk még alkalmatlan. És az Úr, bármennyit is beszéltünk már róla, és bármennyire is áttüzesedett a szívünk az ő szavára, alapjában véve még mindig ismeretlenül lépked mellettünk.

    Igen, valóban, talán életünk nagy eseménye még hátra van. Tovább kell vándorolnunk és futnunk, és nem szabad gondolnunk, hogy már elértük. Mert még csak úton vagyunk az örök élet lakomájára, ahol az Úr majd felövezi magát, hogy az elmondhatatlan öröm borát adja nekünk. És mivel csak úton vagyunk, ne csodálkozzunk, ha szívünk a csalódott remények miatt fáradtan vagy haragosan sírdogál és panaszkodik, s ha az az érzésünk, hogy a halott reményekből menekülve halott pusztaságba jutottunk. Ilyen utakon is velünk vándorolhat az Úr, mint Isten irgalma, hogy a kemény szív előtt feltárja az írás és az élet értelmét. Ezek az utak is elvezethetnek életünk Emmauszába, ahol a kenyértörésben felismerjük az Urat.
    
    

    ***
    A szikla
    

    Egy férfi az ágyában aludt, amikor hirtelen nagy fényesség támadt és Jézus megjelent neki. Elvezette egy szikladarabhoz és ezt mondta:"Egy feladattal bízlak meg. Kérlek, hogy ezt a sziklát nap mint nap nekifeszülve, teljes erődből toldd."A férfi így is tett nap mint nap, elment a sziklához és teljes erejéből tolta. Éveken át ugyanígy tett. Az egyik nap, amikor fáradtan ballagott hazafelé, útközben megjelent neki a Sátán, és ezt mondta:"Miért kínzod magad? Évek óta csak fáradozol és a szikla még csak egy millimétert sem mozdult el őre! Ha továbbra is folytatod, csak magadat ölöd meg, soha sem fogod tudni ezt a sziklát megmozdítani! Semmi haszna és eredménye nincsen annak amit nap mint nap teszel! Felesleges erőfeszítés az egész!"A férfi elgondolkozott azon amit a Sátán mondott, és feltette magának a kérdést: "Minek is teszem mindezt? Miért is kínzom magam? Talán az is elég lenne ha csak éppen megpróbálnám megtolni a sziklát és nem fáradoznék a semmiért." Sokat rágódott és gyötrődött a férfi, míg végül az Úrhoz imádkozott:"Uram! Évek óta hűségesen végzem a te szolgálatodat és akaratodat. Nap mint nap elmegyek a sziklához és teljes erőmmel nekifeszülve tolom. De semmi eredménye! Még csak egy millimétert sem mozdult meg! Mi a baj velem? Mit csinálok rosszul? Miért nincs semmi eredménye a kitartó munkámnak?"Erre Jézus szelíd hangon így felelt: "Drága gyermekem! Arra kértelek, hogy teljes erődből, nekifeszülve told azt a sziklát és te hűségesen meg is tetted amire kértelek. Egy szóval sem mondtam neked, hogy el kell mozdítanod a helyéről. Tolni kellett, nem pedig eltolni! Most pedig azt kérdezed tőlem, hogy miért vagy sikertelen a feladattal? Nézz csak magadra! A karjaid megizmosodtak, hátad is olyan erős lett mint még soha. Lábaid is masszívak lettek és erősek. Napról napra erősödtél. A sziklát nem mozdítottad meg, de erősödtél testben és lélekben, ugyanis lelkiismeretesen, hittel és bizalommal végezted a rád bízott feladatot. És most drága gyermekem, Én mozdítom el a sziklát!"
    

    ***
    HA
    
    AZ EMBEREK ISTENTELENEK LESZNEK,
    
    AKKOR
    - tanácstalan a kormányzás,
    - határtalan a hazugság,
    - számtalan az adósság,
    - eredménytelenek a tárgyalások,
    - hamis a felvilágosítás,
    - a politikusok nem megbízhatóak,
    - a keresztények nem imádkoznak,
    - az egyházak erőtlenek,
    - az erkölcs féktelen,
    - a divat szégyentelen,
    - a bűnözé s mértéktelen,
    - a konferenciák végtelenek,
    - a kilátás vigasztalan.
    (Antoine de Saint-Exupery)
    
    ***
    

    Miért olvasom a Bibliát ?

    Ha a Bibliát rendszeresen, naponként olvasod, megtalálod életed értelmét, célját. Miért élsz: erre a kérdésre csak egyvalaki tud választ adni nekünk: Isten, aki életre hívott. Csak Ő tudja megmondani, hogy miért teremtett, miért adta az életet nekünk. Ezért olyan fontos a Biblia. A Szentírás beszél Istenről, beszél az emberről és beszél arról, hogy az ember hogyan találkozhat Istennel. Annak, aki az élet értelmét keresi, így válaszol a Biblia: Isten azért teremtett minket, hogy az Ő gyermekei legyünk.
    

    Mindenki tudja azt, hogy szükségünk van valakire, akire egészen rábízhatjuk magunkat. Biztosan Te is így érzed:
    
    "szükségem van valakire
    aki felém fordul
    aki megért engem
    aki segít nekem
    aki eláraszt szeretetével
    aki megszabadít a félelemtől
    aki értelmes feladatot ad nekem
    aki segít döntéseimben
    aki elveszi bűneimet
    aki életemnek értelmet ad...."
    
    

    Igen, szükségünk van valakire, akire egészen rábízhatjuk magunkat. Jézusra van szükségünk! Ezért fontos, hogy minden nap olvasd a Bibliát! Ha kézbe veszed, soha nem lesz egy olyan nap az életedbe, amikor egyedül maradsz.
    
    "Soha nem kel azt mondanod:
    nem bírom tovább,
    Soha nem kell azt mondanod:
    senki sem hallgat meg engem
    Soha nem kell azt mondanod.
    senki sem beszél velem,
    Soha nem kell azt mondanod:
    senki sem törődik velem,
    Soha nem kell azt mondanod:
    senki sem szeret engem..."
    
    Ha kézbe veszed a Bibliát, átélheted, hogy Isten szeret téged, gyermeke vagy.Isten ezt mondja: "Keress engem és én válaszolok neked. Hatalmas és megfoghatatlan titkokat jelentek ki neked, amelyekről még nem tudsz semmit."/Jer 33,2-3/
    

    *** MEGTÉRÉS
    

    A történelem, a nagy tanítómester számtalan megtérésről tud. Marx cselédlánya tanúsítja, hogy gazdája betegségében rendszeresen imádkozott, és égő gyertya fényénél készült a nagy útra. Szavai: "Gúnyt űztem a mennyországból. Most már belátom, hogy lelkem, amely Istenhez tartozott, a pokol felé indult." Engels, az ateizmus lelkes terjesztője idős korában így ír: "Az életet annak kell visszaadnunk, aki a keresztfán minden emberért meghalt." Lenin élete végén bocsánatot kért Istentől: "Hamis útra léptünk. Oroszországnak tíz Assisi Ferencre lenne szüksége. Szörnyű vérontás kezdődik". Heinrich Heine, a nagy Isten- és vallásgúnyoló német költő szinte bűnbánóan nyilatkozik: "Összetört a régi lant azon a sziklán, amelyet Krisztusnak mondanak. Az a lant, amelyet a Gonosz szelleme pengetett. Az a lant, amely lázadásról, gúnyról, kételyekről énekelt. Ó, Uram! Letérdelek, bocsáss meg dalaimért." Mao-ce Tung (+1976) halála előtt így nyilatkozott egy angol újságírónak: "Hamarosan meg kell jelennem Isten színe előtt." Súlyos betegségében egy katolikus apácát hívatott a börtönből, hogy megkeresztelje őt. (Új ember, 1993.XI.23.). Ezek az ártó emberek kapituláltak, és így fog tenni majd a nyomukban járó többi üldöző is. A Saulból lett Pál írja: "Jézus nevére meghajol majd minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdeti, hogy Jézus Krisztus az Úr" (Fil 2).
    Bátorság, Saulból lesznek Pálok.
    

    ***
    Hálás vagyok:

    A feleségemért / férjemért, barátnőmért / barátomért, aki panaszkodik a vacsorára, mert így az estét velem tölti itthon, és nem valaki mással.

    A lányomért, aki azért panaszkodik, hogy mosogatnia kell, mert ez azt jelenti, hogy itthon van és nem az utcán kóborol.

    A fiamért, akit nem lehet levakarni a számítógépről, mert ez azt jelenti, hogy nem a kocsmákban tölti az idejét

    Az adókért, amelyeket ki kell fizessek, mert azt jelenti, hogy alkalmazott vagyok, van munkahelyem.

    A takarításért egy buli után, mert azt jelenti, hogy barátaimmal tölthettem egy estét.

    A ruhákért, amelyek egy kicsit szűkek, mert van elég ennivalóm.

    Az árnyékomért, mert kint lehetek a napfényben.

    Hogy nyírhatom a füvet, pucolhatom az ablakot, javíthatom a csatornát, mert azt jelenti, hogy van házam.

    A parkolóhelyért a parkoló legmesszibb pontján, mert ez azt jelenti, hogy tudok járni és még autóm is van.

    A nagy fűtés számláért, mert ez azt jelenti, hogy melegben voltam.

    Hogy a templomban mögöttem ülő hölgy hamisan énekel, mert azt jelenti, hogy hallok.

    A mosni meg vasalnivalóért, mert azt jelenti, hogy van ruhám.

    Az esti fáradtságért és izomlázért, mert azt jelenti, hogy tudtam keményen dolgozni.

    Hogy meghallom hajnalban az óra csengetését, mert azt jelenti, hogy élek.

    És végül a sok hülye e-mailért, amit kapok, mert azt jelenti, hogy VAN SOK BARÁTOM, AKIK SZERETNEK ENGEM ÉS GONDOLNAK RÁM!

    
    

    ***
    Kézben

    A kosárlabda a kezemben kb. 19 dollárt ér, Michael Jordanéban viszont 33 milliót. Ez attól függ, kinek a kezében van.

    A baseball-labda a kezemben kb. 6 dollárt ér, Mark McGuire kezében viszont 19 milliót. Ez attól függ, kinek a kezében van.

    A teniszütő haszontalan az én kezemben, viszont Venus Williams kezében bajnoksági győzelmet hoz. Ez attól függ, kinek a kezében van.

    Egy bot a kezemben távol tart egy vadállatot, Mózes kezében viszont szétválasztja a hatalmas tengert. Ez attól függ, kinek a kezében van.

    Egy csúzli a kezemben csak gyermekjáték, de Dávid kezében viszont óriást győz le. Ez attól függ, kinek a kezében van.

    Két hal és öt kenyér a kezemben csupán két halas szendvics, Isten kezében viszont ezreket táplál. Ez attól függ, kinek a kezében van.

    Kezemben szögekkel csak madáretetőt építhetek, de Jézus kezeiben egész világot megváltóak a szögek. Mint tudjuk, ez attól függ, kinek a kezében vannak.

    Helyezd hát aggodalmaidat, félelmeidet, reményeidet, családodat, kapcsolataidat Isten kezébe, hiszen... ... attól függ, kinek a kezében van.
    

    ***
    Antoine de Saint-Exupery:
    Fohász

    Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére!

    Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban!

    Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

    Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

    Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

    Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

    Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

    Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek!

    Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!
    

    ***
    FELTÁMADÁS - Születés
    

    Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is: - Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk? Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljutatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől: - Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét! Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észlelték, mennyire megváltoztak: - Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik. - Ez azt jelenti - felelt a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik. - De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni! - Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. Talán van élet a születés után is! - Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem, a születés a vég! Egyikük mély bánatba merült, és így szólt: - Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik. - De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben? - Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket. Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.
    

    
    

    *** Az ÖTVÖS tüze
    

    Egy csapat nő a Bibliát tanulmányozta együtt. Mikor elérkeztek Malakiás könyvéhez, a harmadik fejezetben találkoztak egy verssel, amely ezt mondja: "leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt".

    Ez a vers teljesen lenyűgözte az asszonyokat, és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fejez ki ez az állítás Isten természetéről. Az egyik nő felajánlotta, hogy utána néz, hogyan tisztítják az ezüstöt, és majd a legközelebbi alkalmon megosztja a többiekkel.

    Azon a héten ez a hölgy felhívott egy ötvöst, és megbeszélte vele, hogy elmegy megnézni munka közben. Nem említette neki, hogy milyen célból akarja megnézni, azon túl, hogy egyszerűen kíváncsi a tisztítási folyamatra.

    Miközben az ötvöst nézte, a férfi megfogott egy darab ezüstrudacskát, tűz fölé emelte, és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben magyarázta, hogy ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, ott, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle.

    A nő elgondolkodott a képen, amint Isten egy ilyen forró helyen tart bennünket, aztán felelevenítette az igeverset: "leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt". Megkérdezte hát a férfit, hogy igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes ideje alatt. A férfi igennel válaszolt, és elmagyarázta, hogy nemcsak, hogy ott kell ülnie és tartania kell az ezüstöt, de a szemét is rajta kell tartania egész idő alatt. Mert ha az ezüst a kelleténél akár csak egy perccel is tovább marad a lángok között, megsemmisül.

    A nő egy rövid ideig csöndes volt. Majd megkérdezte: "Honnan tudja, hogy mikor teljesen tiszta az ezüst?" Az ötvös mosolyogva így válaszolt: "Ó, az nagyon egyszerű - amikor látom magamat benne."