A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 20. vasárnap

Ismét elérkezett az ősz gyönyörű színeivel, és elérkezett a szüret ideje is.

Lassan kiderül, milyen az idei termés, egymást érik a szüreti bálok, gyümölcskarneválok. Sajátosan illeszkedik ebbe a sorba a Szentháromság utáni 20. vasárnap alapigéje, ahol szintén szüretről van szó, Isten szüretjéről. Azonban ez a szüret nem olyan vidám, hiszen a várva várt termés elmaradt. A sok fáradság, a gondos munka nem azt az eredményt hozta, amit a gazda jogosan elvárt volna. A végkifejlet itt a csalódás és az ítélet kimondása a csalódás okozója, a hálátlan, terméketlen szőlő felett. Ezután nem hallatszik más, csak jajkiáltás.

Isten nagyon bőkezű gazdája szőlőskertjének. Mindent megtesz, folyamatosan gondoskodik róla, komoly áldozatot is hoz érte. Erre Pál apostol is rácsodálkozik: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Annyira megszoktuk, természetesnek tartjuk Isten gondoskodását, hogy gyakran már fel sem tűnik, észre sem vesszük. Pedig érdemes lenne végiggondolni: minden egyes új reggel, minden ébredés, minden falat étel vagy eredményesen végzett nap, épségben, egészségben megért este Isten szüntelen gondviselésének jele életünkben. Megszokott, apró dolgok, de ezekben is ott rejtőzik Isten féltő, atyai szeretete és gondoskodása.

Ézsaiás példázata úgy kezdődik, mint egy szerelmes éneke. Ám hamar komorrá válik a kép, és felhangzanak az ítélet szavai. A csalódott gazda nemcsak hogy sorsára hagyja szőlőjét, hanem az azt védelmező kerítést is lerombolja, meggyorsítva ezzel a pusztulást. S azok, akiket az előbb még tanúkul hívott, hirtelen vádlottakká válnak, amikor rámutat: ti vagytok ez a terméketlen szőlő!

Most ránk mutat így. Most mi vagyunk a terméketlen szőlő! Mire várunk még? Mit tegyen értünk Isten, hogy végre meghalljuk szavát, hogy végre visszataláljunk hozzá, hogy végre jó gyümölcsöt teremjen életünk?

Isten mindent megadott az embernek, amire szüksége lehet az élethez, az örök élethez. S mégis, az embernek valami más kell, valami, amit többnek gondol, de ami csupán szemfényvesztés, félrevezetés, csapda. S az ember belesétál ebbe a kelepcébe.

Törvényesség és igazság: a ma emberének fontos igénye. Ezekre törekszik, ezekre vágyik, de olykor nagyon messze van tőlük. Sajnos egyre több az önkényesség, a kiáltó gazság.

Ha itt most befejeznénk az Isten szőlőjéről való gondolkodást, nagyon elszomorító kép állna előttünk. Az ember hálátlan, tehetetlen és telhetetlen teremt- ménye Istennek. Nem képes viszonozni a kapott gondoskodást, szeretetet; ítélet és pusztulás vár rá.

De mindezek ellenére él a reménység is: „Ha mi hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,13). Isten hűsége az, amiben megkapaszkodhatunk, ami táplálja, élteti a reményt. Nem hagyja sorsára mindörökre szőlőskertjét, s ahogyan összegyűjti szétszórt népét, úgy könyörül Jézus Krisztusért minden megtérő bűnösön is.

Istennek ez a végtelen kegyelme indítson bennünket is őszinte bűnbánatra, hogy neki tetszően éljünk, hogy életünk ne vadszőlőt teremjen, hanem bőséges gyümölcsöt hozzon!

Ámen.

Galgóczi Lívia Magdolna