A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 22. vasárnap (Biblia-vasárnap)

Isten újra és újra kiált a tőle elszakadt ember után. Szeretete nem nézi tétlenül, hogy a saját magunk ásta sírba estünk, mert Ő életünket akarja. Azt szeretné, ha kegyelme előbb érne utol, mint haragja. Erről szól a Szentírás, ezért íratott meg minden könyve, és ez a Biblia-vasárnap legfőbb üzenete.

Lapjain felismerhetjük Isten féltő szavát, a törvényt, amely nem csupán tilt és parancsol, hanem a következményekre is rámutat. Azért, hogy megláthassuk: a határokkal, a korlátoltságainkkal Isten nem önző módon bilincsbe akar verni, hanem meg akar óvni attól, hogy a szakadékban leljük halálunkat.

Azután megismerhetjük magunkat, a bukott embert. Azt, aki Isten képmására teremtetett, de istentelenségében – amikor bizalmatlanná és hitetlenné vált Teremtőjével szemben, és hanyag legyintéssel lépett túl a határokon – ember- telenné torzult. Mert nem volt elég a rólunk visszatükröződő Isten-dicsősége, saját dicsőséget akartunk. Megdöbbentő és félelmetes, mennyi gonoszság, árulás, gyilkosság, cselszövés, önzés, hazugság és egyéb nyomorúságok szegélyezik azóta is az emberiség útját a Bibliában és a világban. Bizony már annyiszor jogos pusztulásra érett az emberi nem.

De Isten szeretete még mindig kegyelmez. Mert nem az az Isten kegyetlensége, hogy eltűri az emberiség gonoszságait, hanem az a kegyelme, hogy még mindig tűr, fenntartja a bűnös világot, szerető szava még mindig hirdeti a megtartatás evangéliumát. Az Ő jóhíre nem pusztán elmélet, nem csupán jobbító szándékú gondolat, mely kozmetikázná a hibákat, hanem cselekvő, testté lett Ige, Jézus Krisztusban kiábrázolt szeretet és megváltás (Jn 3,16). Miért van az, hogy olyan nehezen ér utol minket a megtartatás örömüzenete?

Mert mi szeretünk hinni az eredendő emberi jóságban, a humanitásban, abban, hogy képesek vagyunk megjobbítani a világot, hiszen a magunk dicsőségét keressük. Még a hitben is. Inkább vagyunk vallásosak, akik kierőszakolják Isten irgalmát, inkább szeretnénk hinni abban, hogy jó cselekedeteinkkel rákényszeríthetjük Istent a kegyelemre. Olyan nehéz ingyen elfogadni Isten kegyelmét! Ez ugyanis megalázó módon annak elismerését jelentené, hogy nincs elég gazdagságunk megfizetni azt, nélküle végleg csődöt mondtunk. Ezért aztán úgy vagyunk, mint Jézus kortársai. Olvasgatjuk a Bibliát, eljárunk igét hallgatni, hogy megtudjuk, mi jót kell még tennünk az üdvösség elnyeréséhez (Mt 19,6); Isten pedig arra kell, hogy igazolja jó cselekedeteinket. De a Szabadítóra nincs szükségünk. Hiszen igencsak keserves lenne bevallanunk, hogy Isten nélkül, magunkban minden erényünk, eredményünk, erőnk csak illúzió, csillogó szemfényvesztés.

Pedig nem ér semmit az egész Biblia, ha nem ismerjük fel a törvény tükrében elveszettségünket, és az evangélium fényében megváltásunk lehetőségét, amely arra vár, hogy hittel megragadva egészen a mienk legyen. Ma újra kiált utánunk az Isten. Szava ismét hangzik felénk a megnyíló Szentírásból, az igehirdetésből, hogy ne vesszen kárba rajtunk a kegyelem. Hátha végre ráébredünk, hogy nem a dicsfényt, az egyéni sikert kell keresnünk egymásban és Istenben a győzelemhez, hanem be kell fogadni az Isten megjelent kegyelmét (Tit 2,11). Isten szeretete életünket akarja, dicsőségét ma is kínálja nekünk, hogy egyszülött Fia váltságáért, Lelke által új teremtésként újra cselekvőképesek legyünk.

Győri Tamás