Kultúrkörök

Illyés Gyula élete összenőtt a magyar XX. századdal – a magyar XX. század néhány fontos történésére és dilemmájára pedig éppen az ő életműve felől nyílik jó rálátás. Századik születésnapjára való emlékezésünket nemcsak a kerek évforduló teszi indokolttá, hanem annak felismerése is, hogy múltunk és jelenünk jobb megértéséhez szükségünk van arra a perspektívára is, amit ő képvisel. S különösen fontosnak látszik, hogy Illyés hangjára figyeljünk az emlékezés sajátos, a dátumok közelsége révén kialakult helyzetében: ezek a sorok október huszonharmadikán és huszonnegyedikén kerülnek papírra.

Minden emlékezés első feltétele a személyes érdeklődés. Illyés Gyula ismeretét családi örökségként kaptam ajándékba. A sárszentlőrinci parókián – Petőfi mellett – Illyés Gyula volt az egyik legtöbbet forgatott magyar író. Kicsi voltam még, amikor arról olvastam, hogy Illyés – szintén kisgyerekként – hogyan olvasott arról, hogy Petőfi Sárszentlőrincen diákoskodott, s hogyan szaladt be Felsőrácegrespusztáról a faluba, hogy megnézze azt az egykori iskolaépületet, amit én kívülről-belülről ismertem; az egykori kisgyerek átragasz- totta rám felfedezése izgalmát. 1977 őszén édesapám, aki a költő hetvenötödik születésnapja alkalmából a falu és a gyülekezet közös ünneplését készítette elő, a vele való megbeszélésre engem is magával vitt; s bár a felnőttek beszélgetésének egyetlen szavára sem emlékszem már, az Illyéséknél töltött óra komolyságát és melegségét ma is át tudom élni. S hogy az Illyés iránti érdeklődés idősebb testvéreim számára is természetes volt, azt onnan is tudhatom, hogy a nálunk található Illyés-kötetek egyike-másika – a beírás szerint – hét éve halott lelkész nővéremtől, Zsuzsától került hozzánk.

Igazán komoly kérdéseket csak azoknak tehetünk fel, akiket tisztelünk és szeretünk. Így fordulok én is Illyés Gyulához a forradalom évfordulóján írt emlékezéssel. A kérdés pedig így szól: Mit jelentett számára az 1956-os forradalom leverése után embernek, írónak, népben-nemzetben gondolkodó, egyszersmind európai látókörű magyarnak lenni? Kádár János országából nem elmenekülni, nem belső emigrációba vonulni, hanem – vállalva a legszélesebb nyilvánosságot is – felelősen szólni? S van-e szavainak ma hozzánk is szóló üzenete?

Bár kérdésünk az ismert és tekintélyes írónak szól, a válasz kedvéért röviden fel kell idéznünk az előzményeket. Mindenekelőtt a Pusztát, ahol született, és életre szóló indításokat kapott: az akkor még rétegzett és változatos paraszti világot, a sokarcú rokonságot, amelyben megfért az uradalmi cseléd, a vármegyei főjegyző és a református lelkész. A dombóvári kezdet után Budapesten végződő középiskolai éveket, a baloldali diákmozgalmak színes világát, a bölcsészkart és az illegális kommunista mozgalmat, amelyről olyan kedvvel és tárgyilagosan ír posztumusz könyvében, A Szentlélek karavánjában. Párizst, ahová a várható letartóztatás elől menekül, ahol öt éven át francia szocialisták és avantgard művészek formálják egyéniségét. S még néhány lépés címszavakban: 1928-tól a Nyugathoz, sőt Babits szűkebb baráti körébe kerül; a 30-as évek elején a népi írók mozgalmának egyik elindítója, ezen út híres gyümölcse 1936-ban a Puszták népe; 1937-ben a Márciusi Front kiáltványának egyik aláírója; a Nyugat, majd a német megszállásig megjelenő Magyar Csillag szerkesztője. A háború után a Nemzeti Parasztpártban politizál, 1947-ben újraindítja a Választ. A kommunista hatalomátvétel után visszahúzódik ugyan, de kötetei megjelennek, drámáit színpadra állítják. 1953-ban mutatják be például azt a Fáklyalángot is, amelyet az Evangélium Színház éppen ezekben a napokban ad újra elő. A forradalom napjaiban jelenik meg évek óta fiókban rejtőző verse, az Egy mondat a zsarnokságról, hogy azután a verset évtizedeken át csak rejtekhelyen lehessen olvasni. 1957-től Illyés minden addiginál mélyebb magányba vonul vissza, tihanyi házában dolgozik – s itt kezdődik életének az a szakasza, amelyre rákérdeztünk.

Egy barátja, aki életének tihanyi metszetét örökítette meg, arról számol be, hogy Illyés időnként látogatókat kapott, akik megpróbálták feloldani hallgatását. 1959 decemberében a költő ezt a mondatot írja naplójába: „Jönnek-mennek az államtitkárok, de én Babitsnak és Petőfinek felelek.” 1961-ben jelennek meg az Új versek, s onnantól kezdve Illyés az irodalmi élet egyik legfőbb tekintélye. Könyveit kiadják, drámáit bemutatják, utazik, díjakat kap, kapcsolatban áll Aczél Györggyel, aki nemcsak tűri, de támogatja is.

A tehetséges, termékeny, Európa-szerte ismert művész aktív jelenlétével hozzájárult a Kádár-rendszer legitimálásához: ha valaki, ő pontosan tudta ezt. Hogy miért vállalta ezt a deficitet, hogy mit látott ennél súlyosabbnak mutatkozni a mérleg másik serpenyőjében, arra művei adják meg a választ. Elég, ha most két jól ismert drámájának címére utalok: a Különc és a Tiszták. Az elsőt, amely az 1848-as miniszter, a nemzeti kérdés iránt érzékeny Teleki László alakját mutatja be, a sepsiszentgyörgyi magyar színház is műsorára tűzte. A Tiszták pedig, ahogy az előbb említett életrajzíró fogalmaz, nemcsak a régi vitapartnernek, Lukács Györgynek üzent, hanem sok kortársának is: „egyetlen igaz cselekedet van, amely nem a mások életét oltja ki, hanem saját vérünk feláldozásával tesz az igazság mellett hitet. A khatarok ezt választották: Krisztus útját.”

Kérdésünkre, hogy ki volt a Kádár-rendszerben élő Illyés Gyula, talán nem elég a mi biztonságos távolságunkból keresni a választ; segítségül hívok hát egy kortársat, Bibó Istvánt. Bibó, aki a századelő társadalmának egészen más tartományából indult, a harmincas évek végére szintén meggyőződéses szocialista lett, s onnantól fogva gondolkodásuk hasonló pályán halad. Gyakran találkoztak is, mély barátság alakult ki közöttük, s nem véletlen, hogy 1979-ben Bibó ravatala mellett éppen Illyés Gyula mond méltató beszédet. 1949 utáni életük mégis radikálisan különböző: Bibó nem vállalhatott szerepet a totális diktatúrában, s börtönből való szabadulását követően, 1963 után sem szólalt meg. Fegyelmezett, politikai gondolkodóként vállalt belső emigrációja okát megvilágítandó, Kodály Zoltánról mondta egyszer: neki a legszigorúbb diktatúra idején is a nyilvánosság előtt kellett maradnia, mert egy nagyobb ügyet, a magyar zene ügyét szolgálta. Bibó talán Illyésről is elmondta volna ugyanezt. Mi pedig, emlékezők, olvashatjuk Illyés műveit, eltűnődhetünk életén, töprenghetünk döntésein, s újra meg újra meghallgathatjuk ars poeticáját: „Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden mű egy-egy szabadságharcos. Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, ne fogja a halál!”

Csepregi András