Liturgikus sarok

„A mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, és megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen, miután vacsorált, kezébe vette a poharat is, hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, e pohár az új szövetség az én véremben, amely tiértetek és sokakért kiontatik bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”

Biztos vagyok benne, hogy minden Testvérem, aki olvassa ezeket a sorokat, jól ismeri az úrvacsora szerzési igéit. Lehet, hogy sokan kívülről is el tudnák mondani; emlékeznek még a konfirmációi felkészülés alatt tanultakra, és azóta is sokszor hallották úrvacsorai istentiszteleteken. Mégis azt kérem, hogy újra és újra olvassák, tanulják, „ízlelgessék”, gondolják végig ezeket a mondatokat. Mert teremtő igék ezek. Ezek teszik úrvacsorává az úrvacsorát, ahogy Luther írja a Nagy kátéban: „Hangsúlyozom: az ige különbözteti meg ezt a szentséget, és teszi azt, hogy az nem egyszerűen kenyér és bor, hanem Krisztus teste és vére, valóságban és neve szerint… Az igének kell az elemet szentséggé tennie, máskülönben csak elem marad.”

Hálás és alázatos hittel fogadjuk el ezt az ajándékot! Egy pillanatig sem állítjuk, hogy megfejthetjük, megmagyarázhatjuk az úrvacsora titkát. Bizony a csodák és a titkok földjén járunk itt! Ezért mondták már a régiek is: misztérium, üdvösséges titok az úrvacsora. Nem tudjuk, de nem is akarjuk követni azokat, akik az emberi értelem számára szeretnék megmagyarázni ezt a csodát. Evangélikus egyházunk közösségében bizodalmas hittel valljuk, hogy elég nekünk Jézus Krisztus Urunk egyszerű, világos igéje: ez az én testem, ez az én vérem. Ebbe a jézusi ígéretbe kapaszkodunk, és ez az ige ébreszti, erősíti hitünket. Id. Prőhle Károly olyan szépen ír erről: „…Krisztus az ő megdicsőült isten-emberi mivoltának teljességével jelen van ott, ahol jelenlétét kifejezetten megígérte. (…) Ott, a szentvacsorában van ő személyesen jelen, cselekszik velünk és rajtunk, és közli velünk a kenyér és bor színe alatt értünk halálra adott testét és értünk kiontott vérét bűneink bocsánatára.” (A hit világa, 274. o.)

És mivel egyedül az Úr igéje és nem a papi szolgálat vagy az úrvacsorázó gyülekezet hite teremti az úrvacsorát, vigyázzunk, hogyan élünk vele: Üdvösség a hívőnek, kárhozat a hitetlennek! (1Kor 11,29) Aki vágyódik Isten kegyelmére, mert tudja magáról, hogy bűnbocsánatra szoruló bűnös, az ne féljen. Éppen az ilyeneknek szól a hívás: „Vegyétek, egyétek! Igyatok ebből mindnyájan!”

Még másra is tanítanak bennünket a szerzési igék. Szükségünk is van erre a tanításra, mert bár lelkészeink az úrvacsorázók számának örvendetes emelkedéséről is hírt adnak, mégis igaz, hogy egyházunkban is nagyon sokan vannak, akik nem becsülik meg az úrvacsorát; nem élnek vele rendszeresen. Sőt talán hosszú évek is eltelnek életükben úgy, hogy eszükbe sem jut; vagy „jobb esetben” nagyünnepi – esetleg csak nagypénteki – úrvacsorázók. Luthert idézem: „Aki évenként legalább úgy négyszer nem keresi és nem kívánja a szentséget, annál attól kell tartani, hogy megveti a szentséget, és nem keresztyén, mert nem keresztyén az, aki nem hiszi és nem hallgatja az evangéliumot. Hiszen Krisztus nem azt mondta: »Ezt vessétek meg«, hanem: »Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok« stb. Ő azt akarja, hogy ezt valóban megcselekedjük, és semmiképpen sem azt, hogy elhagyjuk vagy megvessük. Ő azt mondta: »Ezt CSELEKEDJÉTEK«.” (Kis káté, Előszó)

Ha legközelebb halljuk, vajon elfogadjuk-e a hívást az Úr megterített asztalához?

Ittzés János