Keresztény szemmel

Vannak olyan dolgok, amelyeket természetüknél fogva nem szokás piaci tömegcikknek tekinteni. Ezek közé tartozott a legutóbbi időkig az emberszáj is. Persze nem is a köznapi értelemben vett piaci vásárlásra kell gondolnunk, még csak nem is a modern orvostudomány fejlődését sötét árnyékként kísérő emberi szervkereskedésre, sokkal inkább a pénz és a pénzes ember értékek feletti hatalmát harsogó – s egyre gyakrabban hallható – mondásra: „Megveszlek kilóra!” Azaz minden értékeddel, testeddel-lelkeddel együtt felvásárollak, tulajdonba veszlek, esetleg felszámollak, mint multi a hazai gyárat. Sok minden vehető tehát „kilóra”, még emberszáj, azaz vélemény, támogatás vagy hallgatás is. A konkrét árat ugyan elég ritkán tudhatjuk meg (legfeljebb néhány kiemelt „médiaszemélyiség” jogszerű illetménye lehet tájékoztató jellegű), de vannak olyan kérdések, amelyek – a kritikus keresztény ember számára – a szavakat pénzre váltó árfolyamnál is érdekesebbek.

Mennyit ér meg az emberszáj? Már maga a kérdés is bánthatja a fület: mintha az ember arra kapta volna a beszéd képességét, hogy hasznot húzzon belőle, s nem azért, hogy megoszthassa gondolatait, és igazat szóljon szeretetben. A körülöttünk levő világban egyre inkább a piaci ár, a haszon nagysága lesz az érték meghatározója, s ez a beszéd esetében is egyre általánosabb. Nem arról van szó, hogy régen nem voltak például hamis tanúk, sokkal inkább arról, hogy a mai hazug ember könnyűszerrel „megigazul”, ha elegendő pénz és befolyás áll mögötte: a hamis tanú többé nem hamis. A megvásárolt beszéd vagy hallgatás azonban csak az egyik oldalon jár – leginkább önző – előnyökkel, a másik oldalon elszegényít, pusztít és öl. Az előző évszázadokból (és nálunk a kommunista rendszer idejéből) máig fennmaradt egyházellenes gyanakvás egyik alaptétele is az a széltében-hosszában terjesztett és sulykolt gondolat, hogy a lelkész pusztán azért hirdeti az evangéliumot, mert ez a dolga, azaz ebből él. Lényegében véve tehát hamis tanú. S olykor tulajdon életünkben is tapasztaljuk, hogy az egyházak és az egyes keresztény emberek is milyen előnyökkel kecsegtető, külső nyomás alatt állnak, hogy ne hallassanak zavaró hangokat, vagy hallgassanak. A kísértés közben előttünk állhatnak a Krisztus születése utáni első évszázadok vértanúi éppúgy, mint Luther, aki nem éppen az előnyszerzés céljából vált hűséges igehirdetővé (bárcsak az ilyen lényeges pontokon emlegetnénk egyházunkban reformátorunkat!). Isten egyetlen korban sem hagyta a világot bizonyság nélkül. Ezért az egyházaknak és a Krisztust úrnak vallóknak kiemelt felelőssége, hogy az emberi beszéd, a vox humana nem válhat egyszerű piaci áruvá. Ezért kell még tovább kérdeznünk:

Mennyibe kerül az agy? – ez a kérdés mintha az előző megfordítottja lenne, hiszen gondolkodni sokba kerül. Nemcsak arról az egyre többször hallható elvről van szó, hogy a közoktatás, tehát az emberek szellemi és emberi ismeretszerzése túlságosan drága (legalábbis ha valaki piaci áron számol). Mindenki tudja, hogy az egészséges gondolkodás megerősödése években és munkaórákban, fáradságban és küzdelmekben egyaránt nagy befektetés. Az agy tehát rendeltetésszerű használat esetén valóban sokba kerül – értékes működése valószínűleg éppen ezért megfizethetetlen. S talán éppen ezért tiltakozik minden erejével az ellen a gondolat ellen, hogyha olcsóbb megvenni az emberi szájat, felesleges a sokszorosát költeni az emberi agyra...

Mennyibe kerül az emberi lélek? – szállhatunk még mélyebbre Jézus Krisztus szavai nyomán: „a szív teljességéből szól a száj”. Ami a szájon kijön, vagy éppen nem jön ki, az ember személyiségének legbelsőbb titkairól árulkodik. Vajon felméri-e a világ, hogy a megvásárolható beszéd és hallgatás azt is megmutatja, hogy az emberek mennyit hajlandók eladni saját magukból? S hogy mennyire értékelnek emberi értékeket? S hogy a pénz hatalmának engedve hogyan lesz egyre kevésbé emberi a lélek? Vajon ki vásárolhatja vissza az egyszer már eladott emberi szájat és lelket? Pálnak erre a kérdésre adott, Krisztusra mutató válasza akár az egyházé is lehet: „Áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben” – szájjal is... Bárcsak ne hallgatnánk róla!

Korányi András