Liturgikus sarok

Az istentisztelet tere

Isten nem lakik emberkéz alkotta házban. És mégis templomokban „adott randevút”, mi pedig templomokban keressük őt. Tudjuk, hogy Istent nem lehet helyhez kötni, nem lehet magunkhoz láncolni. De Ő hozzánk kötötte önmagát, és magához kötött minket. Ahogy vállalta, hogy Jézus Krisztusban emberré lett, úgy vállalta azt is, hogy az idő és tér koordinátái közt találkozik velünk.

János evangélista ezt így fejezi ki: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.” (Ján 1,14) Az eredeti szövegben sátorozásról van szó. A sátor pedig egyszerű – ideiglenes – emberi lakóhely. Az emberi lét egy bizonyos időre szóló tere.

Templomról, kápolnáról, gyülekezeti házról lesz szó a következő hetekben. Hogy milyen sokat jelenthet egy-egy templom, arról történeteket lehetne mesélni. A 18. században Magyarországra betelepített népcsoportokról tudjuk, hogy először templomot építettek, s csak azután emeltek hajlékot maguknak. A katedrálisok megépítése – hány és hány írás regél erről – sokszor egy-egy ember életműve volt teljes élet-odaáldozással. Egy kis falu templomának megszületése egy egész község összefogását jelentette. Egy istenháza-renoválás nemegyszer hallatlan áldozatot kíván. Mert a templom fontos számunkra. „Templomunk, drága vagy nekünk” – énekeljük a 288. ének második vesében. Szeretem a Te házadban való lakozást... – valljuk a zsoltárossal. Ragaszkodunk hozzá: az Isten háza emberek otthona. Otthon egyenként is, de a közösség számára is. Menedékhely fizikai és lelki értelemben. Az imádság alkalmas terepe. A felüdülés háza. A csend és a hangok tere. A szükséges magány és a megtartó közösség hajléka. A bűnbánó elszomorodás és a felülről jövő öröm helyet adója.

A harangok, az oltár, a szószék, az orgona, a térdeplő, a padok, a képek és jelképek mind-mind áldott „kellékei” a nagy találkozásnak, Isten és ember együttlétének a templomban. Ezért kell jól ismernünk és értenünk mindazt, amiről a templom beszél. Igen, tudatos a megszemélyesítés, hiszen az Istennek szentelt ház is prédikál. Érdemes végiggondolnunk, mikor, miért, hogyan építettek templomot az egyház történetében. Érdemes megállni a kérdésnél: mi az evangélikus templom sajátossága. Sokatmondó, ha megtudjuk, az építés, az istenháza megálmodója mit akart és mit tudott kifejezni az építőművészet eszközével az Isten nagyságáról, szeretetéről, kegyelméről. Mint ahogy fontos arról is gondolkodnunk, mitől lesz igazán otthonos a szent tér – a maga egészében és egy-egy részletében.

Sokfelé járunk hazánkban és a világban. A templom mindig jel: felhívja magára a figyelmet, puszta létével hívogat a Mindenhatóval való közösségre. A keresztény turista tudatosan is keresi ezeket a hajlékokat, hogy bármerre is jár, mindig otthon lehessen. Ahogyan a mi saját templomunk is nyitva áll a közelről s távolból érkezők előtt... Senki sem lehet idegen. Akkor sem, ha ismeretlen. A Vendéglátó számára ismerős, számunkra pedig egy eddig ismeretlen testvér, akivel az adott tér zártságában és tágasságában együtt léphetünk Isten színe elé.

Felelősek vagyunk templomunkért. Annak szépségéért, tisztaságáért, otthonosságáért, megszentelt voltáért. Akárhányunkon osztódik szét ez a felelősség, ugyanolyan nagy marad mindannyiunk számára.

Lépjünk be a következő hetekben a képzeletbeli szent térbe – legyen az katedrális vagy egy szórvány-istentisztelet konyhasarka. Járjuk végig az utat: az ismerkedés, a felfedezés, a tudatos értékelés, a felelős meggondolás útját, hogy miénk lehessen a templom. Hogy valóban azzá lehessen, ami: a nagy találkozás helye.

A templom földi életünk ajándéka. Itt lehet áldás számunkra, segítője annak a folyamatnak, amellyel eljuthatunk a templomtalan világba. Oda, ahol – a Jelenések könyvének tanúsága szerint – „Isten sátora az emberek közt” lesz, ahol újra átéljük az édenkerti tudósítás gyönyörű pillanatát: Isten ott jár közöttünk, mint az esti fuvallatkor a paradicsom fái között.

Hafenscher Károly