Keresztény szemmel

„Ne legyen más istened!” Miért? Van egyáltalán? Vagy ha mégis, akkor meg az a kérdés, hogy mihez képest ne legyen más. Ki az az Isten, aki igényt tart a bizalmamra? „Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Ismerem őt? Merthogy engem ugyan nem hozott ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, az biztos…

Gyakorlatilag tehát már az első parancsolatnál megakadtunk. Pedig az egyházi emberek szerint éppen ez a legfontosabb. Ez tartja az összes többit. Jézus is ebben foglalja össze a parancsolatok lényegét: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” De miért?

Józan, humanista alapokon azt lehetne mondani, hogy a tízparancsolat erkölcsi normái – úgymint ne lopj, ne ölj – minden ember számára elfogadhatóak, követendőek, de az első hármat, amelyek Istenre vonatkoznak, egyszerűen el kéne felejteni, mint valami idejétmúlt sallangot. Valóban igaz ez? Valóban létezik vegytiszta ateizmus? Luther az első parancsolathoz fűzött magyarázatában azt írja, hogy minden embernek van istene, méghozzá mindenkinek az, amiben bízik, amitől függ. Egészen megbotránkoztatóan így fejezi ezt ki: az ember a szíve hitével teremt magának istent. Amin csüng a szíved, az a te istened. Ha így nézzük, akkor könnyen belátható, hogy minden embernek van istene. Kinek saját maga, kinek a hatalom, kinek a pénz, kinek egy bálványozott személy: politikus, futballista, színész vagy énekes, netán egy eszmerendszer, és még sorolhatnám. Ezek ember által teremtett istenek. Senki és semmi nem születik természete szerint istennek, de azzá válhat a bálványozás, az imádat aktusa által.

A magát felvilágosultnak, nagykorúnak tartó ember éppen az imádat, a behódolás mozzanata miatt tartja ellenszenvesnek a vallást. Ezért tagadja Istent. S milyen különös, mégis éppen az maradt meg belőle, amitől szabadulni igyekezett. Istent, a jónak forrását elveszítette, ugyanakkor szívében továbbra is ott maradt az alárendeltség, a függés tudata, sőt igénye – ráadásul olyan teremtményekre pazarolja el mindezt, amelyek erre sohasem válhatnak méltókká. Lehet, hogy mégis szükség volna egy igazi Istenre, akit jó lelkiismerettel imádhatnék? Aki előtt megalázkodhatnék úgy, hogy közben emberként emelt fővel járhatok? Aki úgy veszi gondozásba életemet, hogy nem roppan bele a gerincem és az önbecsülésem? Aki tényleg képes megvédeni a hamis bálványok hatalmaskodásától és önmagam tévképzeteitől?

Ne legyen más istened rajtam kívül! – mondja az Örökkévaló, a Hatalmas, a Felséges, aki teremtője égnek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak, aki végtelen, kifürkészhetetlen és változatlan, bölcs és mindenható. „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt, a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.” (2Móz 20,5–69) Hogyan? Isten féltékeny? Fogalmazhatunk így is. De jobban megfelel a valóságnak, ha azt mondjuk: a feltétlen bizalom és tisztelet, amit Isten helyett másnak adunk, kárba vész, sőt ártásunkra lesz.

Isten minden nemzedék számára biztosítja a hozzá fordulás lehetőségét. Természetesen sokat ártunk az utánunk jövőknek, ha mi magunk nem jó kezekbe tettük le sorsunkat. Szépen rímel ez a környezetvédelem jelmondatával: „A földet nem atyáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”

Ha tehát jól döntünk, azzal hosszú időre megkönnyítjük a minket követő nemzedékek dolgát, ráadásul jó példát is adunk számukra.

Bartha István