Napról napra

„Sokan mondják: Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, Urunk!” Zsolt 4,7 (Jn 1,4; Mk 12,1–12; Róm 5,1–5/6–11/; Zsolt 10) Megdöbbentõ, hogy sokszor éppen azok az emberek panaszkodnak, akiknek látszólag nincsen rá semmi okuk, mert épek, egészségesek, gazdagok. Míg azok, akik sok hátránnyal indulnak neki az életnek, kiegyensúlyozott, harmonikus életet élnek. A fenti panaszt a zsoltáros a kételkedõk szájából idézi, és rögtön szembeállítja vele saját hittapasztalatát: minden anyagi biztonságnál, sikernél fontosabb számára az Isten szeretetének bizonyossága. Nem panaszkodik, mert Isten kezében van, orcája fényében élheti az életét. Aki nem tud hálával tekintetni a meglévõ dolgaira, adottságaira, körülményeire, az mindig elégedetlen, kiégett lesz, annak örökös hiányérzete van, mindig csak a távoli „jobb napokat” várja – s nem veszi észre, mennyi áldás és isteni jelenlét van a mindennapjainkban. Isten iránti hálánk soha nem lehet elég nagy!

„Amiket emberkéz alkot, azok nem istenek.” ApCsel 19,26 (2Móz 20,23; Jer 26,1–3.7–16.24; 1Sám 13,1–23) A minap egy nõi lap kis alumíniumpatkóval „ajándékozta meg” olvasóit, mondván, ez majd szerencsét hoz. De se szeri, se száma az „emberkéz alkotta isteneknek” korunkban – még akkor is, ha nem Artemisz-templomocskát kínálnak ezüstbõl, mint Pál apostol idejében Efezusban. Bálványokat, kabalákat akar kezünkbe adni ez a nagy anyagi haszonra kacsingató iparág. Ne becsüljük le a veszélyét e jelenségnek, inkább ismerjük fel a mi feladatunkat: minden lehetséges módon bizonyságot tenni az egyetlen, élõ Istenrõl, a Krisztusban emberré lett Úrról! A szerencsekövektõl, mindent tudó mobiltelefonoktól stb. védelmet, biztonságot váró emberek számára is van megoldás – egyedül Jézusban.

„Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el.” Dán 7,14 (Fil 4,20; Jób 2,1–10; 1Sám 15,1–35) Egy világ a tanúja annak, miként akarja egy ország (még ha kontinens nagyságú is) rákényszeríteni akaratát sok-sok kis, más véleményen lévõ országra. A „háború vagy béke, avagy kié a hatalom Közel-Keleten?” vitájában azonban nem szabad számításon kívül hagynia egyetlen népnek sem az Istent, aki Úr mindenekfelett, s akinek hatalma nem függ befolyásos elnököktõl, diktátoroktól, katonai szervezetektõl. Ha mélyen hinnénk, ha lenne bennünk bûnbánat, és térdet, fejet hajtanánk Istenünk elõtt, sok nyomorúságtól, erõszaktól, vérontástól kímélhetnénk meg ezt a földet s a jövendõ generációkat.

Pál írja: „Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” Róm 9,21 (Préd 3,14; 2Móz 17,1–7; 1Sám 16,1–13) Teremtõnk és formálónk az Isten, és keze nyoma van rajtunk, mint agyagedényen a hozzáértõ fazekasé. Minden „darab”, minden ember egyedi, és drága az Atya számára. De mi történik, ha az agyag önhittségében át akarja venni a Fazekas szerepét? Ha maga is alkotni akar, ha azt hiszi, hogy például a klónozással õ is teremtõvé válik, s többé nem az Istent, hanem önmagát dicséri?! Korunk tele van olyan kérdésekkel, amelyekre megnyugtató választ csak a Szentírás adhat. Engedjük, hogy Isten Igéje formáljon, eligazítson, vezéreljen.

„Isten az egész emberi nemzetséget egy vérbõl teremtette, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktõl sem.” ApCsel 17,26–27 (2Krón 15,2; 1Jn 1,8–2,2; 1Sám 16,14–23) Két hangsúlyos részt kell feltétlenül meghallanunk ebbõl az igébõl: „keresni” és „nincs messze”. Keresni, de tudva: Isten már elõbb keresett minket, s hogy ajándék a hit, amelyet megad annak, aki õszinte szívvel kéri. Az önteltek, az alázatra nem hajlandók, a keményszívûek nem veszik észre, milyen közel van hozzánk az Úr. A magukat Isten nélkül elveszettnek tartók, a bûnüket bevallók, a segítségért fohászkodók azonban azt élik át, hogy egy atyai kéz „alattuk van”, és megtartja õket.

„Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tõlem!” Zsolt 38,22 (Jn 14,16–17; Lk 9,43b–48; 1Sám 17,1–30) Nagyapám fiatalként behívót kapott az elsõ világháborúba. Útravalóul egy háborús imádságos könyvet kapott. Végig vele volt, amint a hite is abban az Istenben, aki nem hagyja el, hanem megõrzi életét. Hogy hány imádságot mondtak el õ és társai a kis könyvbõl, és hányszor volt idõ „csak” annyira, mint ez a sóhaj a zsoltárból, nem tudom. De hazatért, igaz, átlõtt karral, mégis ép lélekkel, szilárd hittel, és hazahozta az imádságos könyvet is. Nagy becsben tartjuk azóta is.

„Egy szívet és egy utat adok nekik, nem fordulok el tõlük, jót teszek velük.” Jer 32,39–40 (Fil 1,27; Gal 2,16–21; 1Sám 17,31–58) A jót megcselekedte értünk Isten, és megmutatta, hogy nem mond le rólunk, hanem odafordult hozzánk Jézus Krisztusban. Böjtben járunk, éljünk hát az alkalommal, és hallgassunk igehirdetéseket, böjti áhítatokat az Útról, amelyet Isten adott, illetve arról, mi módon járhatunk rajta, azaz hogyan adhatjuk életünket Jézusnak, miként tehetjük le bûneinket nála. Mikor a Golgotán meghalt, értem, érted tette. Lehajolt hozzánk az Isten, hogy megmentsen a haláltól Jézus vére árán. Az Utat elkészítette, a jót megcselekedte. Járunk-e rajta?

Kõháti Dorottya