A hét témája

Istennek hála ma, a 21. század elején vasárnapról vasárnapra nagy templomokban és kis gyülekezeti termekben több száz evangélikus szószékről hangzik az evangélium a gyülekezetek felé. A lelkipásztorok országszerte prédikálnak, s ez így van jól, hiszen erre kaptak elhívást.

A pap készül, utazik, prédikál. De mit tesz a gyülekezet? Eljön? Hallgat? Énekel? Hazamegy? Mit csinálnak a padban ülő „papok”? A tanárok, a diákok, az idős presbiterek és a fejkendős nagymamák? Mit tehetnek ők? Mit tesz a több tízezer templomba járó evangélikus az istentiszteletek után?

Fontos újra és újra tudatosítanunk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban nem 300 lelkész van, hanem több ezer! A lelkészek, a tanárok, a mérnökök, a diákok, az idős presbiterek és a fejkendős nagymamák mind-mind az Isten papjai, és mindegyiküknek feladata van!

Péter apostol már 2000 évvel ezelőtt így írt: „Ti azonban választott nemzettség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe…” (1Pét 2,9). Luther csodálatosan fejezte ki ugyanezt a gondolatot: „Nagyon szeretném, ha ezt a szót: pap, éppúgy értenénk, mint ahogy bennünket kereszténynek neveznek, mert hisz egy és ugyanaz a kettő.” Isten szemében minden keresztény ember ugyanolyan pap, mint az, aki a szószéken áll! Mindannyiunk feladata, hogy bármilyen hivatásban is dolgozunk, a saját környezetünkben hirdessük az Isten igéjét.

Ez a szolgálat gyakran nagyon nehéz. Ha a Bibliában szereplő prófétákra, vezetőkre gondolunk, láthatjuk: ők is sokszor féltek attól, hogy felvállalják ezt a szerepet. Mózes nehézbeszédűségét hozta fel, Ézsaiás tisztátalan ajkúnak tartotta magát, Jeremiás pedig túl fiatalnak.

Ha ők is tele voltak kétellyel, akkor hogyne tartanának ugyanettől a feladattól a mai keresztények? Ma is elhangzanak hívő testvérek szájából hasonló mondatok: „Én alkalmatlan vagyok erre!” „Gátlásaim vannak. Mások jobbak nálam.” „Ez a lelkész feladata, ezt választotta, csinálja ő!”

Érthető, hogy nem bízunk magunkban, és el akarjuk hárítani a feladatokat, hiszen olyan sokan elutasítanak bennünket. Az emberek nem szívesen hallgatják, hogy elrontották az életüket, és rossz úton járnak. A körülöttünk élő testvéreink nem vesznek tudomást arról, hogy hiába laknak szép házakban, és járnak modern autókkal, mindezek a szerető Isten nélkül semmit sem érnek. Sokszor, amikor az Isten őket is váró szeretetéről beszélünk, csak bántó szavakat kapunk, amelyek megsebeznek minket. Környezetünk értetlenségét látva egyre jobban visszahúzódunk a saját kis világunkba.

Isten nem ezt várja tőlünk! Nem azért adta a talentumainkat, hogy félve elássuk őket, hanem hogy a másik ember javára kamatoztassuk azokat. Nem azért szól a templomokban az evangélium, hogy ebből csak mi gazdagodjunk. Minden hívőnek tovább kell adnia az ott hallott örömhírt szeretteinek, barátainak és azoknak az embereknek, akikkel élete során találkozik. Azt is mondhatnánk: a keresztény emberekben egyfajta „papi lelkületnek” kellene munkálkodni. Ez azt jelenti, hogy Isten vezetése alatt áll az életünk, örömmel hallgatjuk igéjét, és felelősséget érzünk a másik ember iránt.

Mi mindannyian a szerető Isten munkatársai vagyunk! Az Ő szolgálatában nincs túl fiatal vagy túl idős, Isten nem küld soha senkit nyugdíjba. Neki minden szolgáló és segítő kéz fontos. Számára áldott prédikáció az is, ha egy szülő térdére ülteti gyermekét, és elmesél neki egy evangéliumi történetet, vagy ha egy hívő házastárs kézen fogja hitetlen párját, és együtt mennek istentiszteletre.

Higgyük el, hogy amikor hitünk dolgairól beszélgetünk valakivel, Isten az Ő Szentlelkével ott van velünk, segít, megérinti a másik ember szívét! Ha az Úr tüze bennünk ég, akkor ne fojtsuk el gyáván magunkban! Adjuk tovább azt az örömöt, amit vasárnaponként hallunk! Így a vasárnapi prédikáció nemcsak a templomba járó szűk kört fogja elérni, hanem egy sokkal nagyobb közösséget.

Deák László