Evangélikusok

Tóth János evangélikus lelkész közel negyven esztendőn keresztül szolgált Kemenesmagasiban. Fia, Tóth Péter, bár nem követte édesapját a lelkészi szolgálatban, a ménfőcsanaki gyülekezet felügyelőjeként maga is egyházi szolgálatban áll. Mondhatjuk tehát, hogy az alma nem esett messze a fájától.

*– Hogyan gondol vissza gyermekkorára? Milyen volt abban az időben egy papi házban élni?*

– Tizennégy éves koromig laktam otthon, és nagy-nagy szeretettel gondolok vissza gyermekéveimre. Annak ellenére, hogy nem dúskáltunk az anyagi javakban, és más körülmények között, más politikai helyzetben éltünk, mint ma, igazán meghitt gyermekkorom volt, amit szüleimnek köszönhetek. Édesapám szívvel-lélekkel a hivatásának élt, mai napig ő jelenti számomra a lelkészi szolgálat etalonját. Életre szóló nyomot hagytak bennem az akkori karácsonyok. A kemenesmagasi hatalmas templom zsúfolásig megtelt, harminc-negyven hittanos gyermek szavalt az ünnepi istentiszteleten. Sajnos én ma már nem tudok ilyen karácsonyokat adni a gyermekeimnek. Nagyszerű emlékként maradtak meg bennem azok a nyarak is, amikor tizenegy unokatestvéremmel a nagynénémnél nyaralhattunk a Balatonon. Tizennegyedik születésnapomon pedig a balatonszárszói evangélikus üdülőben lehettem, amelyet akkor Kardos József vezetett. Vagyis a mainál jóval szerényebb életfeltételek ellenére is megtalálták a szüleim annak módját, hogy a körülményekhez képest felhőtlen és szép gyermekkorom lehessen.

*– Ilyen szülői háttérrel indulva nem gondolt arra, hogy a lelkészi hivatást válassza?*

– Gyermekkoromban testvéreimmel sokszor játszottuk azt, hogy lelkészek vagyunk, de igazán komolyan ez a lehetőség nem vetődött fel bennem. Pedig a konfirmációm is szép emlékként maradt meg bennem. Az áldó igém így hangzott: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” (Ézs 43,1) Akkor elhatároztam, hogy egész életemet ennek szellemében próbálom élni, de nem lelkészként. Ezért is örülök annak, hogy bár én így döntöttem, mégis akadt a családban folytatója édesapám munkájának: a lányom ugyanis a teológián tanul, és elvégezte a kántorképzőt is.

*– Hogy vezetett az útja Kemenes-magasitól Ménfőcsanakig?*

– A kemenesmagasi parókia tatarozását úgy éltem meg, hogy milyen nagyszerű dolog építeni, újat alkotni. Kedvet kaptam ehhez a munkához, és a győri szakmunkásképző iskolában kitanultam a kőműves szakmát. 1968-ban végeztem kiváló eredménnyel. A következő évben esti iskolában leérettségiztem, és mestervizsgát tettem. Szerettem volna oktatói munkát végezni, és erre később lehetőségem nyílt. Hat szép évet töltöttem el szakoktatóként. Ezután két évet Német-országban dolgoztam, hazajövetelem után pedig önállósítottam magamat, és vállalkozóként munkálkodtam tovább. 1976-ban megnősültem, és a leányunk mellett még egy fiunk született. 1977-ben Ménfőcsanakon építettem fel családi házunkat. Ekkor tudtam valamennyit visszaadni szüleimnek abból a sok gondoskodó szeretetből, amit tőlük kaptam, hiszen édesapám és édesanyám nyugdíjas korukban tíz szép és nyugodt évet tölthettek velünk Ménfőcsanakon.

*– Mikor kapcsolódott be ilyen tevékenyen a ménfőcsanaki gyülekezet életébe, és mit tart felügyelői munkája legnagyobb eredményének?*

– Mindig rendszeres templomjárók voltunk, de amikor szüleim nyugdíjasként hozzánk költöztek, még szorosabb lett a kapcsolatom a gyülekezettel amiatt, hogy édesapám sokszor szolgált a vasárnapi istentiszteleteken. Először presbiter lettem, majd amikor látták, hogy komolyan veszem a presbiteri szolgálatot, és tevékenyen veszek részt a gyülekezet életében, felügyelővé választottak. Ez két évvel ezelőtt történt. Kezdettől fogva szívügyem volt egy olyan gyülekezeti ház felépítése, amely alkalmas ifjúsági táborok és konferenciák megrendezésére, mert szerettem volna életet látni a templom és a gyülekezeti ház körül. Az építkezést elkezdtük, és reménység szerint még az idén sikerül befejeznünk. Úgy vélem, szolgálatom eddigi legnagyobb eredménye ennek a gyülekezeti objektumnak a megvalósulása.ű

*– Vannak-e további tervei a gyülekezetben?*

– Tervek mindig vannak, hiszen a munka soha nem fogy el, legfeljebb csak átalakul. Így van ez a gyülekezetben is. A régi iskolánkat rendbe kell tenni, a templomnak is új bejáratot kell építeni. További tervem még, hogy egy olyan rámpát építsünk a templom bejáratához, aminek segítségével a mozgássérültek akadálymentesen tudnak kocsijukkal bemenni a templomba. Jó volna egy olyan gyülekezeti járművet is beszerezni, amivel vasárnaponként össze tudnánk szedni gyülekezetünk olyan idős tagjait, akik maguk már nem vagy csak nehezen tudnak eljönni az istentiszteletre. A többi megoldandó feladatot pedig az élet úgyis elém fogja adni, ettől nem félek.

Kiss Miklós