Keresztény szemmel

Ne ölj! – mondja Mózes által az Úr. Jézus pedig azt mondja, hogy „aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére”. Sokáig azt hittem, hogy Jézus átértelmezi, újrafogalmazza a törvényt. Ő maga is alapot adott erre, hiszen a Hegyi beszédben többször elhangzik a fordulat: „Megmondatott a régieknek… Én pedig azt mondom nektek…”

Lám, milyen mély meglátás, hogy Urunk a szívben rejtőző haragot és gyűlöletet tartja a gyilkosság igazi okának! – gondoltam. Most azonban úgy látom, hogy Jézus valójában csak arra mutatott rá, ami e parancsolatnak az eredeti értelme volt. Hiszen mi másért kellene paranccsá tenni ezt az egyébként oly nyilvánvaló igazságot, ha nem azért, mert a Törvényadó jól tudta: bizony adódnak élethelyzetek, amelyekben egyik ember eljuthat odáig, hogy kezet emel a másikra. Az ember már csak ilyen. Érdekeink olykor ütköznek a másokéval. Nézeteinkkel néha magunkra maradunk. Véleményünk nem válik közösségi szándékká. Megaláztatásaink, testi-lelki próbatételeink közepette pedig óhatatlanul indulatok gerjednek szívünkben. Hangos szó, emelt hangú veszekedés, egymás minősítése, saját álláspontunk foggal-körömmel való védelme – akár hazugság árán is, sőt: ha lehetőség van rá, akár a másik élete árán is.

Mit mond a parancs? Soha ne engedd meg magadnak a gondolatot, hogy embertársad létét, élethez való jogát, személyének a tiéddel egyenlő értékét megkérdőjelezd! Nincs az az érdek, nincs az az ügy, amely bárkit feljogosítana arra, hogy valakit csökkent értékűnek, kártékonynak, feleslegesnek tartson, azaz puszta tárgyként, eszközként, netán akadályként tekintsen rá. „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek” – írja Pál az efezusiaknak.

A parancsolatok többsége tilalom. A nyugalom napjának megszentelésére és a szülők tiszteletére vonatkozó felszólításon kívül minden további parancs valami megnevezett rosszra vonatkozik, arra, amitől megóvni szándékozik. Rossz, ha másban bízol az egy Istenen kívül. Ne tedd! Rossz, ha az Ő szent nevét hiábavaló módon emlegeted. Ne tedd! Rossz, ha az Isten által teremtett élet ellen cselekszel. Ne tedd! Mégis, e tiltó parancsok is a jóra irányulnak. Ne legyen más istened! Miért? Mert van igazi, akiben bízhatsz! Van Isten, aki nem csap be, akit nem kell cserélgetned rendszerváltásonként, netán kormányzati ciklusonként. Ne vedd hiába Istened nevét! Miért? Azért, hogy mindig őszinte áhítattal fordulhass hozzá. Hogy soha ne veszítse el jelentését, és ne válhasson felesleges töltelékszóvá ez a kifejezés: „Istenem!”

Ne ölj! Ezzel kapcsolatban nem az a kérdés kívánkozik ide, hogy miért ne öljek. Sokkal inkább az: vajon hogyan tudnám hatékonyabban védelmezni az életet – másokét, önmagamét, minden élőlényét? Mit tehetnék azért, hogy anyák és apák soha ne bánjanak szemétre való hulladékként saját születendő gyermekükkel? Mit tehetnék azért, hogy alantas ösztönöktől vezérelve, puszta indulatból senki ne törjön jótevője életére? Mit tehetnék azért, hogy a beteg, munkaképtelen embereket sehol se lássák felesleges koloncnak, élősködőnek? Mit tehetnék azért, hogy soha senki ne kerülhessen olyan mély kétségbeesésbe, hogy eldobja magától az életét? Mit tehetnék azért, hogy helyi és világméretű háborúk soha ne fenyegessék immáron az emberiség egészének puszta fennmaradását?

Kissé messzire szárnyaltak a gondolataim. Talán a „mit tehetnék” kérdés is túlzottan fellengzős, de legalábbis naiv. Legtöbbször ugyanis nem áldozatos tet- teinkre van szüksége a világnak, sokkal inkább arra, hogy kevesebb áldozatot mutassunk be. Inkább fogadjuk el Jézusnak egyszer s mindenkorra érvényes és hatékony áldozatát. Egy meghalt mindenkiért. Élhetünk. Hagyjunk élni másokat is!

Bartha István