A hét témája

A Föld napja: április 22.

Egy almafa lett az én „belső szobám”, amely az egymást követő évszakokban megmutatta Isten illatait, hangjait, „arcait” és oltalmát. Az otthont, amelynek kertjében állt ez a fa, a szüleim nagyon nehezen tudták fenntartani a II. világháború után.

Tavasszal a fa rózsaszín rügyei bódító illattal árasztották el a helyet, ahol vasárnapi iskolásat játszottunk a nővéremmel és a szomszéd gyerekekkel, a babáimat, olykor még a macskánkat is bevonva. Énekeltünk, és előadtuk vagy elbáboztuk azokat a bibliai történeteket, amelyeket a gyülekezeteinkben tanultunk. Élveztük, hogy különbözünk. Néhányan még most, hatvan év után is tartjuk a kapcsolatot. Ez a hely életre szóló barátságokkal ajándékozott meg minket.

A nyári napokon felmásztunk a fák ágaira, hogy beleskelődjünk a lombok között megbújó madárfészekbe. Az élet csodájáról tanultunk, ahogyan a kicsinyeiket gondozó madárszülőket figyeltük. Bárányfelhőket számláltunk, és egy-egy nyári zápor elmúltával mélyen belélegeztük a felfrissült levelek illatát, miközben a szivárvány megjelenését vártuk az égbolton.

Ősszel egymás után ettük az érett almákat. Ez a számunkra szent hely minden érzékszervünkre gazdagon hatott. Éreztük az élő Istent még akkor is, amikor a zörgő avarban bolondoztunk.

A tél pihenést nyújtott az almafánknak. Egy-egy korai fagy után az ágak olyan fehérbe öltöztek, mintha angyalok jártak volna azon a helyen. Még a fa is egy új életre várt.

Felnőttként az elsők között egy almafát ültettem a kertembe. Ez a fa tanította a fiaimat az évszakok váltakozására és a magányos percek örömére.

Negyven évvel később, nagymamaként ennek az árnyékában ülök most, amikor a számomra legdrágább helyről írok. Ez az én „belső szobám”, ahol Istennel találkozhatom újra és újra.

(A Lutheran 2002. decemberi számából fordította Boda Zsuzsa)

LaRene J. Wolfe, USA