A hét témája

Misszió plusz; Fókuszban: a másvilág

Zavarban vagyok, amikor az elmúlással kapcsolatos munkámról kell írnom egy keresztény újságban. Mégis, úgy vélem, e pár sor segítségével olyan szemszögből is láttathatom napi tevékenységemet, amelyet más lapok nemigen tartanának hírértékűnek...

Amikor munkám során gyászoló családokkal ülök szemben, ők határozottságot várnak el tőlem. Valójában ez egy egyszerű üzleti kapcsolat, de én úgy tapasztalom, hogy egyfajta lelki segély is. (Örvendetes, hogy a temetkezéssel foglalkozó emberek képzésében egyre nagyobb szerepet kap a pszichológia és a kommunikáció tanítása.)

Minden esetben elgondolkodom azon: milyen emberekkel ülök szemben? Milyen lehet a halálhoz, az elmúláshoz fűződő viszonyuk? A természet örök rendjét látják benne, és belenyugvással veszik tudomásul? A halál értelmetlenségét, firtatják, és perelnek vele? Isten akaratában megnyugodva hajtják le fejüket? Vagy túl tudnak látni az elválasztó határon, és átélik a feltámadás, az örök élet reménységét?

Mindhárom „típushoz” tartozókkal találkoztam már, de egy dolog mindnyájukra igaz volt: ők az egyetlen nagymamát, szülőt, gyermeket veszítették el. Nekem ebben a helyzetben kell meghallgatnom, tanácsokkal ellátnom és segítenem őket.

Azoknál a családoknál, ahol erre fel tudnak készülni, nem sietnek kórházi szobába rejteni és a kórház személyzetére testálni ezeket a nehéz napokat, órákat. Az ilyen családoknál magától értetődő természetességgel kerül elő a szertartás megbeszélésekor, hogy mi az, ami igazi vigasztalást nyújthat. Ebből következik, hogy a pap, a gyülekezet jelenléte a temetésen nem díszlet, és nem csak a hagyomány kényszere miatt kérik az egyház szolgálatát.

Több esetben tapasztalom, hogy a fájdalom inkább az önsajnálatnak, mint az elhunytnak szól. Ilyenkor gyakrabban kerül elő a „nem akarom, hogy megszóljanak” mondat és a „pénz nem számít, mert az elhunyt ezt megérdemelte” gondolat. Ezekben az esetekben nem igazán van rá lehetőség, hogy a megnyugvás – netán a reménység – szóba kerüljön.

Úgy vélem, akármilyen gondolkodású családdal találkozom, az emberi szó, a meghallgatás fontos része ennek a munkának. És ha „direkt misszió” nem is hangzik el, azt meg kell, hogy érezzék: részemről nem pusztán empátiáról van szó. Azt viszont már többször észrevettem: ha magam is felkészülve, lelki munícióval feltöltve ülök be az irodába, arra valamilyen visszajelzés érkezik. Vagy a félórás-órás beszélgetés közben, vagy esetleg egy későbbi telefonos köszönetben. Ez annak igazolásaként is szolgálhat, hogy a Jézus által kínált út felismerése valóban igazi kiutat jelenthet a fájdalom kínzó szorításából.

Ugyanakkor veszélyeket is rejthet a beszélgetés ilyen irányba történő terelése. Például az a mondat, hogy „meg tudom érteni”. Egyből csattanhat rá a válasz: „Honnan értené?” És ez igaz is: aki még nem élt át hasonló helyzetet, nem igazán tudja átérezni mások fájdalmát. Nem akarom elvenni a teológusok kenyerét, de a lelkigondozáshoz vagy az igehirdetéshez hasonlóan a mi munkánk is akkor válik hitelesebbé, ha személyes tapasztalatokat is tükröz. Én is azóta tudok igazán őszintén vigasztalni, amióta engem is ért veszteség. Ilyenkor egy-egy beszélgetés során el tudom mondani, hogy hozzátartozóm halálakor hogyan szólt hozzám Isten igéje a temetési prédikációból.

Munkámban számos olyan jellel találkozom még, amely sokat mond az elhunyt és családja hitéről, életéről. Ezek a szertartással kapcsolatos elvárásoknál is jól kiderülnek. „Meg is mondom a tiszteletes úrnak, hogy mindazt a jót, amit tett, ne feledje felsorolni...” Van, aki legszívesebben „bekönyörögné” az elhunytat az Isten országába. E tekintetben követendő evangélikus egyházunk ajánlott gyakorlata, mely szerint minden temetést úgy kell végezni, hogy kifejezze: Isten előtt nincs különbség, mindnyájan egyformán bűnösök vagyunk, akik Krisztus bűnbocsátó irgalmára szorulnak.

Bemutatkozásnál, amikor előkerül a foglalkozásom, az első reakció általában a derültségé, de mindjárt utána felvetődik a kérdés: „Hogy bírod ezt?” Nem mindig derül ki, mit is értenek pontosan ez alatt, de többnyire arra gondolnak, milyen megterhelő lehet számomra ez a munka. Ám úgy érzem, az, hogy eddig nem fásultam bele, annak köszönhető, hogy nekem is van kivel megosztanom, van kinek átadnom a terheket.

Mészáros Tamás