Élő víz

„Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!” Zsolt 4,9

A felolvasott mondat egy esti imádságból való. A szerzője jól ismert: Dávid király. Azt gondolhatnánk, nyugodt körülmények közt írta Istenhez ezt a gyönyörű vallomást. Ám a valóság egészen más. Dávid éppen szorult helyzetben van ekkor, ellenségei elől kényszerül menekülni. Minden békétlen körülötte. Bizonytalanság van országában, nyugtalanok az emberek. „Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, Urunk!” – idézi sokak panaszos kiáltását néhány sorral előbb a zsoltárban.

Jobb napokat látnánk… – Hát, igen! Ez a sóhaj ma is, belőlünk is feltör. Egy háború árnyékában, egy olyan világban, ahol a gonosz ereje tapintható valóságként van jelen, bizony nem lennénk őszinték, ha tagadnánk: nyugtalanok vagyunk. Hogyan is érezhetnénk magunkat biztonságban?

A napokban egy tíz évvel ezelőtt készült fénykép került a kezembe. Kicsi lányom van rajta, aki akkor három-négy éves lehetett. Jól emlékszem arra az időszakra, az elalvása előtti nehéz percekre. Újra és újra nyugtatgatni kellett őt, hogy semmilyen veszély sem leselkedik rá a szobában. Mesélni kellett, majd csendben az ágya mellett maradni, amíg álomba nem merült. „Akkor tudok csak aludni, ha látlak” – mondta annyiszor gyermeki csacskasággal. És valóban, amíg csak bírta, nagy barna szemeit rám szegezte.

Egyik esténk a megszokottnál is nehezebb volt. Kislányom lassan nyugodott meg, mivel egész nap lázzal, torokfájással küszködött. Hosszú ideje ültem már az ágya mellett, vártam, mint mindig, hogy az egyenletes szuszogás jelezze: elaludt. Ám hirtelen, félálomból panaszos nyöszörgés hallatszott: „Mama, nem látlak!” Nem szóltam hozzá, mert nem akartam az álom határáról visszahozni. Csak gyengéden megsimogattam a fejét. Ám magamban elmosolyodtam: „Ó, te kis butus! Hát, hogy láthatnál?! Csukva van a szemed, és különben is már jó ideje a fal felé fordultál!”

Ez az emlék idéződött fel bennem a zsoltár olvasásakor, de bevallom, sokáig tépelődtem, megosszam-e. Hiszen túl egyszerűnek tűnhet a párhuzam: ahogyan az anya jelenléte megnyugtatja a gyermeket, úgy adhat békességet Isten megtapasztalható valósága a félelmekkel teli embernek. A képnél maradva: annak a tudata ad biztonságot, hogy látom, az én Uram ott ül az ágyamnál.

Ez a világ annyira bonyolult. Annyi szálon futnak az események… Ki vagyunk szolgáltatva olyan erőknek is, amelyek ellenünkre törnek. Bizony éppen éjjel, amikor a külvilág lecsendesedik, jutnak eszünkbe nyomasztó gondolatok. Ránk szakad környezetünk gonoszsága, félelmek lepnek meg, a jelen vagy a jövő nyugtalansággal tölt el. Ilyen egyszerű lenne belőlük a szabadulás: lásd meg az Urat, aki melletted van!?

Dávid király nem bagatellizálja, nem kicsinyíti le a rá leselkedő veszélyt. Szívbemarkolóan kiált itt, a zsoltárban: „Szorult helyzetemből, adj nekem kiutat, könyörülj rajtam”. Őszintén, gyermeki lélekkel tesz bizonyságot arról is, hogy a legnyugtalanabb időkben mégis békességre, biztonságra lelt. Az Úr vele van, és ez elég! Igen, ilyen egyszerű! Az Úr elég!

Tudom, hogy ezt a pár sort olyan férfi- és nőtestvérek olvassák most, akik szívük mélyén egyetértenek az elhangzottakkal. Hiszik és vallják: Krisztus elég nekünk, de lehet, hogy mégis megerősítésre vágynak. Mert a gondjaik, terheik, belső nyugtalanságuk miatt elveszítette a tekintetük Jézust, vagy testi-lelki fájdalmukban a „fal felé fordultak”. Hasson ennek a zsoltárnak a vallomása úgy, mint egy megnyugtató simogatás. Emberi szóban érint meg az az Isten, aki Dávid életét oltalmazta, és Neked is Urad. Aki hasonlóan érez felőled, mint én azon a lázas éjszakán kislányom betegágya mellett: Ne félj, nem hagylak magadra soha!

B. Pintér Márta