Evangélikusok

Az Evangélikus Naptár 270. oldalán, az elhunyt papnék között olvastam a nevét. Egy hír, egy név. De ki is volt ő? A szívem arra késztet, hogy – így a pedagógusnap tájékán – papírra vessem mindazt, amit tudok róla, amilyennek megismertem őt.

Nővérem révén családunkban a Nitschinger Márta név ismerősen csengett. Személyesen csak akkor ismertem meg, amikor gyakorlósként a Csornai Leányiskolába kerültem. Emlékszem szeretetteljes fogadtatására. Lutheránusként egymásra találásunk sem váratott sokáig magára.

Matematikát és fizikát tanított. A nagy létszámú osztályok (37-40 gyermek) sok munkát, de sok örömöt is adtak. Elég volt a szemnek befogni őket, hát még a szívnek, hogy mindegyiküknek helyet keressünk benne!

Szigorú mértéket állított önmagával és tanítványaival szemben is. Lelkiismereti parancsát teljesítve az őszinteséget, egymás megbecsülését, a kötelességtudatot, a tudásvágyat plántálta tanítványaiba. Élete végéig minden embert gazdagító újra rácsodálkozott, és kicsipegetette belőle a rá szabottat. Pedagógustársai felé áradó szeretetét, tiszteletét korán felismertem.

Hitével, meggyőződésével ellentétes állításokat nem tudott, de nem is akart elfogadni. Egy értekezleten, amikor ilyen irányú megbántás érte, sírva hagyta el a tanári szobát. A gerincformáló időkben sem tudták megfélemlíteni. Mindenez a 60-as évek elején történt, amikor már felelős volt lelkész férjéért és két kicsi gyermekéért is. Az azonosan gondolkodók helyett, egyedül vállalta igazát.

Távol állt tőle minden csillogás. Nemes egyszerűséggel élte életét. Igazi papnéként férjét segítve, gyermekeket nevelve, gyülekezetének szolgálva, pedagógusként pedig hivatását maximálisan teljesítve.

Férje 1983-ban megbetegedetett. Ekkor költöztek Sopronba, és így kerültünk újra egy városba, egy gyülekezetbe. Megtiszteltetésnek éreztem, amikor az „Olyan jó találkozni veled” fogadtatással üdvözölt. Talán a fiatalság szép és küzdelmes emléke is ott bujkált ebben a mondatban.

1. a megpróbáltatás éve volt. A szeretett férjet – Hubert Istvánt – Ura hazahívta. A mindig mosolygós tekintet fátyolossá vált. Nagyon soká és nehezen tudta elengedni társa kezét. A lélek mélyére zúdult fájdalommal birkózott. A kertemben szedegetett gyöngyvirágcsokorral is hozzá sietett.

Isten új feladatot bízott rá. A bánfalvi gyülekezetben több mint 10 évig látta el a kántori szolgálatot. A tőle megszokott lelkiismeretességgel végezte munkáját. Délelőtt még szeretett soproni templomába igyekezett, hogy erőt merítsen, hálát adjon a délutáni szolgálathoz, a jövő hét feladatainak elvégzéséhez. Szívén viselte gyülekezetei, egész egyháza sorsát. Aggodalommal töltötte el, ha megosztottságot, széthúzást látott. Mindig a szeretettel párosuló, az emberi méltóságot megőrző megoldás híve volt. Megszívlelendő intelem!

Követendő nemzete iránti magatartása is. Neve ellenére minden évben hitet tett a magyarság mellett. A pozsonyi nagyapa, a bölcsőhely – Csánig – is ezt várta tőle. A március 15-i ünnepségeken ezentúl örökre üresen marad egy hely a Petőfi téren. Több mint másfél éve, hogy az az október 29-i hétfői este elkövetkezett. Szeretteitől hazafelé tartva a zebrán egy autós elgázolta. A református templom előtt, ott, ahol édesapja kántortanítóként szolgált valamikor.

Félve mentem az első látogatásra, ám a szűrt napfényben a lélek megbékélt csendje fogadott. Isten ott állt mellette. Hivatásszerető, lelkiismeretes orvost küldött betegágyához. Leánya fizetés nélküli szabadságra ment, hogy reggeltől késő estig vele lehessen, segítse ápolását. Fia, unokái tanítás után hozzá siettek. Még tudatosult benne, milyen sokan szeretik. Maga így fogalmazta ezt meg: „Érzem a felém áradó szeretetet.” Közel két hónap után a test feladta küzdelmét. December 25-én dél felé már a túlsó part fényeit látta.

„Boldog, akit halál félelme ellen süllyedő hajón győztes hite véd: »Megyek már, Jézusom, … mindig feléd.«”

Valahol a félúton, a két világ között még sietve csomagolt. Magával vitte szerettei arcát, két presbiter gyermekébe vetett hitét, temploma várost betöltő mély harangzúgását, csornai kertje virágillatát, bánfalvi otthona fenyősusogását, a megannyi családi emléket s talán az első tanítványok, a bácskai, óbecsei lányok 50 éves találkozójának kedves óráit is.

Mindkét gyermeke mellette volt, amikor a földi élettől búcsúzott. De itt hagyott egy drága ajándékot, a példát! Méltatlanok és igénytelenek lennénk, ha el nem fogadnánk! Szólaljon meg lelkiismeretünk, ha feledni próbálnánk! Kincs volt mindazoknak, akik felismerték igaz emberségét, akiket megtisztelt szeretetével, bizalmával. Nyolcvanhárom évet kapott Teremtőjétől.

Kopjafáján ez az ige olvasható: „A szeretet soha el nem múlik.” Isten jósága, kegyelme kísérje az örök életig!

Szabó Gyuláné