Keresztény szemmel

Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimmal. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavaival élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Véletlenül került kezembe a rajzod – ma már mindegy, hogy egy hosszú, unalmas órának a terméke, vagy céltudatosan megalkotott karikatúra-e. Forgatom a kezemben lévő lapot, és nem értem: mi ez? Vagány, kamaszos csíny? Polgárpukkasztás? Egy ideiglenesen zavart lelkiállapot rögzítése? Segélykérés?

A lapon egy rotringgal rajzolt angyal látható – ördögfejjel. Szárnyak és szarvak együtt. Most mit tegyek? Csináljak belőle „ügyet”, beszéljek szüleiddel, egy pszichológussal, az igazgatóval, háborodjak föl? Tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna? Vigyorogjak egyet, tartsam a képet nevetségesnek? Vagy tegyem föl a legnehezebb kérdést: miért?

Mielőtt félreértenéd: nem arról van szó, hogy számon akarok rajtad kérni valamit. Még a szent dolgok iránt köteles tiszteletet sem. Régi tapasztalat ugyanis, hogy az a tisztelet, ami csak köteles, mihelyst az azt számon kérő szem egy pillanatra félrenéz, azonnal cinizmussá változik. Mégsem megyek el a kép mellett szótlanul, mert meggyőződésem: nem véletlen ez a rajz. Én pedig csak tapogatózni tudok, fogódzókat keresni, hogy megértselek. Talán semmi komoly gondolat nem volt benned a rajzolás közben. Akkor csak én válok most nevetségessé a lelkizésemmel. Nem baj, vállalom. De ha mégis üzen valamit a kép, akkor föl kell tennem a kérdést: mi ellen harcoltál, mit akarsz kifigurázni?

A karácsonyi giccses ál-idillt? A pufók angyalkákat? Ha igen, talán igazad is van. Csak hát a le a giccsel! gondolata mondanivalónak igen sovány, és a kép groteszksége ennél a dacnál többet sugall.

Hogy kerül egymás mellé a két véglet, a szélsőségek: ördögszarv és angyalszárny? Talán a bennünk, emberekben feszülő végleteket akartad egy képbe szerkeszteni? Mutatván, mint Vörösmarty Mihály, hogy az ember „félig isten, félig állat”? Önnön egyértelműséged hiánya kiált ki a képből? Talán sokunkkal együtt te is átélted már, hogy „nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok”, s ez az új felismerés keres rajzodban kifejezési formát? Ha így van, nagyon szeretnélek megnyugtatni, csak nem biztos, hogy lehet: idő kell az embernek, amíg megérti, hogy nem tettei és elvei miatt vagy azok ellenére fogadtatik el, hanem önmaga miatt – tetteivel és elveivel együtt, olykor úgy, hogy a kettő ellentétben áll egymással. Ami ellen harcolsz – saját magad ellentmondásossága – életed végéig el fog kísérni, mint tüske a testben, hogy el ne bizakodj, s mindig tudd: minden ölelés – Istené és emberé egyaránt – kegyelem. Örülj ennek a feszültségnek: bölcsességre tanít.

De az is lehet, hogy nem a magad ellentmondásos volta ellen lázadsz e képpel, hanem Isten egyértelműsége ellen. Ezt talán még inkább meg lehet érteni. Mert amíg így élünk, teli átláthatatlan indulatokkal, vágyakkal és akarattal, amíg mi küzdünk a bennünk rejtőző gonosz ellen, addig túl nagy kín a tudat, hogy van Valaki, aki tökéletesen tiszta, akiben nem keveredik oly végzetesen a szép és a rút, mint bennünk. Ami túl nagy, ami túl jóságos, az automatikusan kínossá válik, ami ellen harcolni kell. Így üti agyon magyarórán a vihorászás a legszebb költeményeket, így válik cikivé szerelmet vallani és a Himnuszt énekelni – az egyértelmű szépség agyonnyom bennünket, az ember pedig rögtön igyekszik kibújni az alól, ami túlságosan nagy súllyal nehezedik rá. Ha másképp nem lehet, daccal, agresszivitással. Esetleg úgy, hogy cinikusan összekeveri a dolgokat, ördögfejet rajzol az angyalnak. Most jut eszembe, nem lehet, hogy a megtestesülés pont azért történt meg, mert az Isten is ilyennek ismert meg bennünket? Látja, hogy irtózunk, félünk a fölénk magasodó jóságtól, ezért mellettünk akar állni – emberségünkben, gyengeségünkben is. Akit te dühödben a földre, a porba szeretnél rángatni, arról kiderül, hogy már itt van – Vele szembeni dühöd hiábavaló.

Hiábavaló, tehát nevetséges, idejétmúlt, fölösleges. Örülnék, ha valamikor ezt átélnéd, ha önmagaddal és Istennel szembeni dühöd lassan elszállna. És örülnék, ha egyszer, amikor senki nem lát, összetépnéd ezt a képet.

Hegedűs Attila