Egyházunk egy-két hete

Vas oklevelesek: dr. Pusztai László, Böröcz Sándor és Giczi Kálmán

A nekrózis szó elhalást jelent, az emberi test élő szöveteinek súlyos károsodását. Ezt a kifejezést alkalmazta az Evangélikus Hittudományi Egyetem – úgy vélem, nemcsak az én számomra felejthetetlen – évzáró ünnepi ülését megelőző istentiszteleten az igehirdető. Cserháti Sándor professzor Pál apostol drámai szavait értelmezte: "...életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek." (2Kor 4,11–12) Döbbenetes hasonlat. A mások életéért égő emberek mintegy "nekrotizálódnak" a szolgálatban.

Kettős minőségben szólt az igehirdető (képünkön): úgy, mint az egyetem tanára, és úgy is, mint az ötven éve végzett, most aranydiplomában részesülő évfolyam egyik reprezentánsa.

Élő egyháztörténelem tanúi voltunk az ünnepi ülésen. Az 1933-ban, ’38-ban, ’43-ban és ’53-ban diplomájukat elnyert lelkészeket köszönthettünk. Még sok tekintetben adósok vagyunk a két diktatúra egyházat érintő eseményeinek hiteles feltárásával, de ez az alkalom a legfontosabbról üzent. Arról, hogy az Úristen a vészterhes korszakokban is gondoskodott az egyházi élet folyamatosságáról, és küldött munkásokat az aratásba.

Elfogult vagyok, hiszen az ötven éve végzett, bátran az ébredés évfolyamának nevezhető közösségben szinte kivétel nélkül egykori barátaimat, testvéreimet, konferenciázó társaimat köszönthettem. 1949-ben már ránehezedett a diktatúra árnyéka az országra, meglehetősen kilátástalannak tűnt a lelkészi pálya, és mégis – minden idők egyik legnagyobb évfolyamaként – harminckilencen kezdték meg tanulmányaikat Sopronban. Huszonhárman végeztek időben, közülük most tizenhatan vették át az aranydiplomát. Teológiai tanárok, esperesek, nagy és kis gyülekezetek hűséges szolgálói fogadták meghatottan a szívből jövő ünneplést.

Öt évvel ezelőtt arról írtam, milyen élményt jelentett számomra egymás mellett látni Prőhle Károlyt és Scholz Lászlót – akkor vas-, most rubintdiplomát kaptak –, egyházunk kimagasló értékeit, akiknek eltérő sors jutott, de Isten iránti hálával, megbékélt szívvel egyengetik az új nemzedékek útját.

Egyházunk szellemi központja a hittudományi egyetem. Nem hangsúlyozható eléggé, milyen öröm és elismerésre méltó teljesítmény, hogy viszonylag rövid idő alatt felzárkóztak a hazai felsőoktatáshoz, és egyenrangú résztvevői a rendszernek. Színvonalas a Doktori és Habilitációs Bizottság tevékenysége is.

Természetesen az évzáró ünnepség elsősorban mindig a diplomájukat megszerzőkről, a lelkészekről, teológusokról, hitoktatókról szól. Ez a legnagyobb öröm, hogy ma is, annyi kétely és ellengőz ellenére vannak tehetséges fiatalok, akik Isten ügyének szolgálatát tekintik élethivatásuknak. Szükség van rájuk elsősorban a gyülekezetekben, de az örvendetesen fejlődő intézményrendszerben is.

Nem nehezteltek a fiatalok, hogy ezúttal elsősorban mégis a jubilánsok jelenléte, ünneplése szabta meg a hangulatot. Hiszen a jelenlévők többsége ismerte a személyiségeket, tájékozott volt Pósfay György és Gémes István külhonban végzett szolgálatáról éppúgy, mint Böröcz Sándor vagy Csepregi Béla életművéről. Történelmi és teológiai pluralizmusról üzentek az életutak, sokféle különbözőségükben is sajátos egységet tükrözve. És ez volt talán a legfontosabb, ami kimondatlanul is magával ragadta a megjelenteket.

A szabadság természetessége, az igazság tisztelete és evidenciája – mindaz, amiben a korábbi évtizedekben súlyos hiányt szenvedtünk, megalkuvásokra, hamisságok elviselésére kényszerültünk. Ezért is voltak oly nehezek az elmúlt évek. Nehezen ment át a közgondolkodásba, hogy valódi a változás, valóban visszanyerte az egyház népe is a szabadságát, csak rajtunk múlik, hogyan alakul a sorsunk, már ami az emberi megközelítést és lehetőségeket illeti.

Bizonyára nagy hatással volt a fiatalokra, hogy azok a hetven, nyolcvan, kilencven év feletti lelkészek, akik a magyar történelem egyik legnehezebb időszakában éltek és szolgáltak, milyen felszabadult örömmel, minden keserűség nélkül voltak együtt, adtak hálát Istenünknek.

Üzenetet hordozott az egyetemi évzáró az egész egyház számára is. Anélkül, hogy mindent rendben lévőnek nyilváníthatnánk, arról üzent az alkalom, hogy nincsen ok szomorúságra, gyanakvásra, keserűségre, hiszen nyitott, átlátható az egyház élete, ahol sokféle kegyességnek, aktivitásnak, tisztességes törekvésnek van helye. Nincs egy kötelező irányzat, mindent maga alá gyűrő központi akarat. Egészséges sokszínűség, az élő hagyományok ápolása, az új kihívásoknak való megfelelés jellemző.

Olykor nem restelltem a könnyeimet az ünnepségen, és jelképessé vált számomra, hogy Harmati Béla és Ittzés János püspökök között ülhettem. Harmati Bélát, aki eddigi gazdag pályafutása során professzora is volt a hittudományi egyetemnek, külön szeretettel is köszöntötték, hiszen – nyugállományba vonulása miatt – az elmúlt tanévben utoljára volt az intézményt felügyelő püspök. A rendszerváltozás nehéz éveiben kormányozta az egyház hajóját. Ittzés János jelenléte pedig ismét a csodálatos kontinuitásról, Isten gondoskodó szeretetéről üzent. Ő ugyanis mindig talál olyan szolgálókat, akik vállalják a nekrózist, hogy másoknak élete legyen.

Frenkl Róbert

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem