A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 3. vasárnap

A mérhetetlen hatalmú Istenről szól a prófétai ige. "Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek, ha majd váratlanul félelmetes dolgokat művelsz: ha leszállsz, meginognak tőled a hegyek" – olvashatjuk mai alapigénk előtt.

Az erővel, a hatalommal való szembesülés sokszor egészen kicsivé teszi az embert. A nagyság mellett lesz igazán feltűnő a kiszolgáltatottság, a gyengeség. A tökéletes mellett mutat nagyon rosszul a sok-sok hiba. A mai kor sajátossága, hogy minél kevesebb sebezhető pont, minél kevesebb hiányosság kerüljön felszínre, mert csak az erős, a törtető, az öntudatos marad meg. Aki kiszolgáltatja magát, azon átgázol, és részvétlenül az útszélen hagyja az éppen aktuális hatalom.

Csodálatosan bátor dolognak tűnik az az Istenhez fordulás, amely az igében szólal meg. A hegyeket megingató Úr elé oda lehet állni a tisztátalansággal, a sodró bűnökkel, az Istentől való eltávolodás őszinte önvallomásával. Ez azonban nem emberi érdem, nem a végső kétségbeesés pimasz vakmerősége, hanem az a biztos hit, ami teljes szívvel vallja: „Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian.” Soha nem juthattunk volna birtokába ennek az Isten tenyerébe belesimuló bizalomnak, ha ő nem lép felénk, ha nem szólít meg, ha nem hív minket. Nélküle magunk szabta tévutakon bolyonganánk. Újból és újból megörülnénk egy-egy látszatmegoldásnak, majd a keserű kijózanodás rántana vissza igazi valónkba, Isten nélküli, jövőtlen emberségünkbe.

Isten azonban megszólított, és hívásával tudtára adta minden embernek: Krisztusban már nemcsak Izrael az övé, hanem mindannyian tulajdonává, drága áron megváltott népévé lettünk. Krisztuson mindnyájan láthatjuk Isten haragját, Krisztusért mindannyian megvallhatjuk bűneinket, Krisztusban mind az ő népe vagyunk.

Az ézsaiási ige tisztában van Isten haragjával: „De te megharagudtál, mert vétkeztünk.” A harag azonban nem ránk sújtott le, hanem az egyszülött Fiúra. Jézus kínszenvedése és kereszthalála leplezetlenül mutatja be az igazságos Isten ítéletét. Valahányszor a keresztre tekintünk, eszünkbe kell, hogy jusson az a harag, amitől megmenekültünk. Isten megszólított, és elhívott egy félelem nélküli életre. Olyan életre, amely nem ismeri a hatalmas, hegyeket mozdító Úrtól való rettegést. Ellenben hiszi és vallja, hogy a Teremtő nem hagy együtt pusztulni a megromlott teremtéssel, hanem részesévé tesz új teremtésének.

A próféta nemcsak Isten haragjával szembesít, hanem megmutatja a menekülés egyetlen lehetséges útját: a bűnvallást is. Nem magyarázkodik, nem próbál meg kibúvókat keresni. Elismeri, hogy rabok, tisztátalanok vagyunk, és ki vagyunk szolgáltatva bűneink hatalmának. Hogyan állhatnánk mégis annak színe elé, aki gyűlöli a bűnt? Honnan meríthetnénk bátorságot a vallomáshoz: „Vétkeztem”? Ha nem maga Isten ígérne megújulást, bűnbocsánatot, senki sem vehetne bátorságot, hogy színe elé álljon. Amit pedig Isten ígért, azt – áldozatával – Krisztus teljesítette. Benne áldást nyert a Föld minden népe: a kegyelem, a megtisztulás, az újrakezdés áldását. Amikor újból és újból felismerjük, mit tettünk rosszul, és amikor meglátjuk azt is, aki értünk mindent vállalva megoldást hozott, akkor – noha Isten hűtlen, el-eltávolodó, lázadó gyermekei vagyunk –, hittel ezt mondhatjuk: „Uram, atyánk vagy te mégis!”

Isten megszólított, és elhívott egy szüntelenül megújuló életre. Olyan életre, amelynek során nem gyűlik elhordozhatatlanná a vétkek mázsás súlya. Ennek az életnek ereje a valódi szabadság.

„Mindnyájan a te néped vagyunk!” – olvassuk az utolsó igeversben. Miről ismerhető fel ez a nép? Arról, hogy a haragtól megmenekült az emberek közössége, amelyet Isten kegyelme szüntelenül megújít. Ezt a közösséget nem korlátozza se tér, se idő: a Krisztus óta eltelt évszázadok hívői és az utánunk következő generáció Krisztus-követői is mind-mind hozzá tartoznak. Ez az a szent sereg, amely egyszer a mennyei Jeruzsálem boldog, üdvözült népe lesz.

A Szentháromság ünnepét követő vasárnapok első ciklusában a hangsúly Isten hívó szavára esik. Arra a hívásra, amely elhatolt a mélységben levő, kilátástalan helyzetű emberhez. Ennek a kiáltásnak visszhangja az ajkunkon formálódó bűnvallás, hálaadás vagy dicséret hangja, ami a végtelen szeretetében felismert Istenhez száll. Alkotónkba, Megváltónkba vetett hitünk bátorítson, hogy merjünk Isten előtt kiszolgáltatottak lenni, aki ezzel soha nem él vissza, hanem mindig megtisztít, megújít és megáld.

Imádkozzunk!

Hálát adunk, Istenünk, minden értelmet meghaladó irgalmadért: hogy elítéled a bűnt, mégsem veted el, hanem szereted és megtérésre hívod a bűnöst. Áraszd ki Szentlelkedet, hogy sokan meghallják hívó szavadat, és velünk együtt magasztalják végtelen szeretetedet, Jézus Krisztusért. Ámen.

Ördög Endre