A hét témája

A Bibelbox Berlinben

Elgondolkodtató írás jelent meg a Népszabadság július 8-i számában Papp Sándor Zsigmond tollából (Nyitott olvasás és ronda árok, 12. o.). Azt a kérdést boncolgatja, hogy miért került távol a Biblia az olvasóktól annak ellenére, hogy olyan üzenetet hordoz, ami bármilyen időben – ma is – képes egzisztenciálisan megragadni az olvasót. Hogyan lehetne áthidalni azt a „ronda árkot”, amely a széles társadalmi rétegek és a Biblia között tátong? Hogyan lehetne közkinccsé tenni a Bibliát? Két szereplőt szólaltat meg, és általuk két, a témával foglalkozó könyvet helyez reflektorfénybe. Az egyik Raj Tamás Bibliaiskola című könyve, amely a Makkabi Kiadó gondozásában jelent meg. A másikat, Ingo Baldermann A Biblia, a tanulás könyve című művét (Kálvin Kiadó) Pecsuk Ottó református teológus, a Magyar Bibliatársulat főtitkárhelyettese mutatja be.

Ha az eltávolodás okaira vetünk egy pillantást, két problémával találkozunk. Egyik a társadalomban általánosan tapasztalható értékvesztés, amelynek folyamatában a Biblia egy a nagy vesztesek közül. Áldozata egy növekvő szellemi közömbösségnek, az olvasás, a műveltség iránti igény csökkenésének. Ezt a megállapítást azzal egészíteném ki, hogy bizonyos területeken, ahol valakinek szakmai, anyagi előmenetele azt megkívánja, hatalmasan megugrott, nőtt az olvasottság, tájékozottság, a fejekben felhalmozott tudás. Csökkent viszont a társadalom egy széles rétegében az általános műveltség iránti igény. Azon könyvek – elsősorban szépirodalmi művek – olvasása, amelyek „csak” gyönyörködtetnek, lelket nemesítenek, ismeretükhöz semmiféle „kézzelfogható és megszámolható” érdek nem fűződik. Ebbe a sorba tartozik a Biblia is.

Az eltávolodás másik – és igencsak elgondolkodtató – okaként azt a módot jelöli meg a cikk, ahogyan az emberek a Bibliával találkoznak. A magyar oktatásnak része ugyan a Biblia, elsősorban azonban mint világirodalmi mű, kultúrtörténeti kincs. Nem fedezteti föl az oktatás a fiatalokkal a Biblia megragadó belső erejét, azt a segítséget, amit az élethez nyújthat, azt a lelki kincset, amivel olvasóit gazdagítja. A mű többnyire élettelen marad a tanítás során.

És az egyházak? Ők vajon úgy mutatják be a Bibliát, hogy az olvasó találkozhat vele mint teremtő erejű, élő könyvvel? A Baldermann-féle bibliai didaktika szakít azzal a hagyománnyal, amely a Bibliát megfellebbezhetetlen igazságok gyűjteményévé teszi, ezáltal megközelíthetetlenné, élettelenné változtatja. A Bibliával találkozni kell, vele párbeszédbe kerülni, ha kell, kérdezni, tiltakozni és vitatkozni.

A Biblia élő könyv, ami élő megközelítést igényel. Nem a szoborrá merevedett tiszteletet, hanem a naponkénti találkozást, annak minden szépségével és összeütközéseivel, kérdőjeleivel és nélkülözhetetlenségével együtt. Ha így találkozunk vele, ha az erejével, az elevenségével találkozunk, akkor megkerülhetetlenné válik. Mindennapi kenyérré. Vajon az egyházak és mi, keresztény emberek így kínáljuk-e a Bibliát? Vagy eltakarjuk saját tanításainkkal, magyarázatainkkal, bölcselkedéseinkkel, mert nem bízunk az erejében, és mert számukra sem élő.

Végül azt kell megkérdeznünk, kié a Biblia? Kiknek kínáljuk? A cikk egy talmudi történetet idéz, amely szerint Isten azért adta az embereknek a Tízparancsolatot épp a sivatagban, mert a sivatag minden nép hazája. Ugyanígy a Biblia mindenkié. A „ronda árok” pedig akkor kezd sekélyebbé válni, ha minél jobban érvényesül ez az igazság. Ha az egyházak, a hívő emberek nem sajátítják ki a Bibliát, ha nem kezelik birtokukként, saját tulajdonukként, hanem minél több embernek a kezébe adják. Mi, protestánsok, ismerjük ezt jól. Büszkék is vagyunk a reformáció korában anyanyelven kézbeadott Bibliákra. Megtanítjuk a gyermekeinknek az egykori bibliafordítók nevét, a régi nyomdák helyét. És persze György lovagot a wartburgi várban. De vajon teszünk-e valami kicsit is azért, hogy ez az esemény ma is lejátszódjon? Hőstettekre nem vagyunk képesek. Bajosan fogjuk Luther módján fél év alatt lefordítani az Újszövetséget. Csakhogy elég-e tudni és továbbadni, amit ő tett, anélkül hogy a magunk korában a magunk pici részét ebből a munkából felvállalnánk?

1. a Biblia éve. Nyugat- és Észak-Európa-szerte sok-sok olyan akciót szerveznek az egyházak, amelyek segítségével népszerűsíteni igyekeznek a Szentírást az egyháztól távol álló rétegek körében. Van német tartomány, ahol stafétaszerűen viszik településről településre a Bibliát, és városok-falvak főterén olvasnak fel, mutatnak be részleteket tömegeknek. Vannak helyek, ahol szó szerint folyamatosan végigolvassák, nyilvánosan, hangosan, ezrek füle hallatára, szintén amolyan stafétaszerűen, 5–10 percenként váltott olvasóval. Másutt iskolás gyerekek másolják le szó szerint, szintén 10–20 soronként egymást váltva. Van, ahol gyerekek krétarajzaival illusztrálják, és teszik közzé Interneten.

Sokáig lehetne a sort folytatni. Egyetlen akciót emelek még ki. Bibelbox, vagyis Bibliadoboz a neve. Ez a „boksz” egy kék sátorlappal borított, konténer formájú, hatalmas doboz. Sorra tűnik fel német városok utcáin. Előtte általában hosszú sor kígyózik, iskolás csoportok, öregek, fiatalok, érdeklődő járókelők. Aki belép, vagyis a dobozba belebújik, az kézzelfoghatóan, élményszerűen találkozik a Bibliával. Játékosan és szemléletesen. Például belebújhat Jeremiás jármába, megtapinthatja a halászhálót, és láthatja, hallhatja a Biblia szavait. Találkozhat vele. Tradicionális, templomba járó emberek számára talán szokatlan módon. Élményszerűen.

De hát a Biblia mindenkié! A „mindenkit” pedig sohasem úgy lehet megszólítani, mint a Jézus körül csoportosuló szűk kört. És nem szabad elfelejteni: ő nem azt mondta, hogy képezzetek jó szoros kört, és ott tartsátok biztonságban, vigyázzatok rá, hanem azt mondta: menjetek a széles világra és hirdessétek. Igen, mert az evangélium mindenkié. Hogy minél többek kincsévé váljon, az pedig azok felelőssége, akiket Uruk a széles világra küldött az evangélium jó hírével.

(A fenti megállapítások érvényessége szempontjából ezúttal nincs jelentősége, de példaértékűnek tartjuk, hogy gondolatait a szerző még július 8-án, tehát a reflexióra késztető írás Népszabadságban történt megjelenése napján papírra vetette, és még ugyancsak aznap délben eljuttatta szerkesztőségünkhöz. – a Szerk.)

Szabóné Mátrai Marianna