A hét témája

A gyenesdiási Kapernaumban július 27–augusztus 2. között személyesen is átélhettük a zsoltáríró fenti szavait: valóban éledt a szívünk, mert e néhány nap alatt megtapasztaltuk, hogy Isten felénk fordult, egész életünkre ráragyogott. A hét folyamán igyekeztünk életünk minél több területére rávilágítani s végiggondolni, milyen az az élet, amelyet Istennel és Istenben élhetünk. Bár az eget sokszor felhő borította, a menny ragyogását, Isten szeretetének határtalan sugarát semmi el nem homályosíthatta.

Ebben a határtalan szeretetben voltunk együtt az ország több gyülekezetéből: Felsőpetényből, Tápiószentmártonból, Albertirsáról, Kiskőrösről, Budapestről, Székesfehérvárról, Nagyvelegről, Balatonakaliról és Sepsiszentgyörgyről. Voltak, akik már törzstagként érkeztek, és voltak, akik először jártak közöttünk, akadtak olyanok, akik baráti körben jöttek, s olyanok is, akik egyedül – de senki nem maradt magányosan, mert ahogyan egyre többet láthattunk Isten öröméből és biztonságából, amit nekünk adott, és amellyel minket körülvesz minket, úgy nőtt közöttünk is az öröm és a biztonság érzése.

Így történhetett, hogy nem csupán az előadások és az áhítatok világítottak rá életünk egy-egy területére, hanem személyes, szinte gyónásszerű beszélgetésekben is feltártuk egymás előtt örömeinket, nehézségeinket és kérdéseinket. A szavak lehetőségén és a gondolat határain túlmenően is igyekeztünk végigjárni életünket. A láthatatlan színház állomásai – születéstől az ifjúkoron és a halálon át a feltámadásig – egészen megrázóan éreztették velünk az eddig bejárt és a még előttünk álló utat. A röplabdameccseken tapasztaltuk, mennyire csapatmunka, hogy mindenki jól érezze magát, és a közösség előrejusson a cél felé. A kiránduláson pedig volt olyan szakasz – éppúgy, mint életünk folyamán –, amikor egészen távolra láttunk, s amikor a sötétben botorkálva egymásra támaszkodtunk, hogy úrrá legyünk fáradtságunkon és félelmeinken.

Bár – a jó rend szerint – ennek a konferenciának is voltak szervezői, előadói és vezetői, senki nem egyszerű fogyasztóként vett részt, hanem a közösség építőjeként. Ez jutott kifejezésre a befejező istentisztelet liturgiájában is: közösen írt imádságainkat mondtuk, egymásnak adtuk Jézus Krisztus testét és vérét, és az elbocsátásban név szerint kaptunk küldetést Isten életet teremtő és megtartó szeretetének hirdetésére. Köszönjük az Országos Egyház anyagi támogatását és a gyenesdiási otthon munkatársainak szolgálatát, amellyel lehetővé tették, hogy otthon érezzük magunkat Kapernaumban.

Bencze András