Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2003 - 37 - Elidegenülés

Élő víz

Elidegenülés

Két ember között az elidegenülést az jelzi, hogy már „nem értik egymás szavát”. Kiderül, hogy nincs miről beszélgetniük. Találkoznak, néznek egymásra: miről is beszéljünk – hiszen nagyon régen nem látták már egymást. Nem tudnak egymás dolgairól, hogyan él a másik, milyen problémái vannak…

Hasonlóképpen van az Istentől elidegenült ember Istennel is. Már nem érti Isten beszédét, hiába olvassa a Bibliát. Tartalmát sem érti, a mondatokat, sokszor az egyes szavakat sem. Ilyen például az „áldás” szó is. Beszéljünk most erről. (Az „Élő víz” rovat cikkei megszólító, ébresztő, gyakorlati írások akarnak lenni. Egy ilyen gyakorlati kérdés a bibliai szavak, fogalmak megértése.)

Áldás alatt az elidegenült ember testi, földi, mulandó dolgokat ért. Amikor azt kéri, hogy gyermekét Isten áldja meg, elsősorban a jó állás, autó, pénz, „boldogulás”, testi egészség jut eszébe. Ám a bibliaolvasó ember gyakran tapasztalja Ábrahám és mások történetének kapcsán, hogy Isten az áldásnál valami másra gondol. Megadja a testi dolgokat is, de ezen túl valami mást, valami többet akar adni. Jézus nagyon világosan mondja: „Keressétek először Isten országát, és mindezek (étel, ital, ruházat) megadatnak néktek.” (Mt 6,33)

Hasonlót tapasztalunk a samáriai aszszony történeténél. Jézus nem becsüli le az asszony fáradozását, aki a déli hőségben kénytelen a kútra járni, de próbálja érzékeltetni vele, hogy van valami, ami ennél is fontosabb, ezért így szól hozzá: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: adj innom!, te kérted volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (Jn 4,10)

Mi tehát az a nagy többlet, amit az „áldás” szó fejez ki a Bibliában? Röviden így mondhatjuk: hazatalálni Istenhez, újra gyermeki kapcsolatba kerülni Istennel. Ez az áldás lényege. A mindennapi életben sajnos apró dolgok is el tudnak téríteni minket a lényegtől. Életünk tele van nekünk „fontos” dolgokkal, amelyek visszatartanak Jézustól. Például nincs időnk vasárnap templomba menni, mert ebédet kell főzni; nem olvassuk a Bibliát, mert éppen egy izgalmas regényt bújunk… Rohanunk – nincs időnk végighallgatni valakit, nincs időnk az igére, nincs időnk a lelkünkre. Mert minden izgat minket, leköt bennünket az egész világ, és nem vesszük észre, hogy rámegy a lelkünk – vagyis elveszítjük az áldást!

Eldöntötted-e már, hogy mi fontos, és mi nem; mi sürgős, és mi az, ami ráér? A testi áldásokat nyilvánvalóan mindenki kívánja. De azt a többletet, amit Jézus kínál, ami több a mulandó sikernél, vágyaknál, azt akarjuk-e igazán, azért kinyújtjuk-e a kezünket?

Jó lenne, ha ez a kérdés megállítana, nyugtalanítana, és sürgetővé válna számunkra.

Gáncs Aladár