Liturgikus sarok

Az istentisztelet története IV.

Ahogyan az egyetemes történelemben hullámhegyként és hullámvölgyként követik egymást a különféle korszakok, úgy az egyház – és azon belül a liturgia – történetében is nagy különbségek vannak. A kérdésekkel teli újszövetségi kor után az első néhány század a formálódó istentisztelet gazdag, tartalmas időszaka volt. Ám az ezt követő korszak – evangélikus gondolkodásunk szempontjából legalábbis – nem nevezhető liturgiai aranykornak.

Nagy Konstantinusz császár idejétől a „föld alól”, azaz a bujkálásból, üldözöttségből napvilágra lépő kereszténység egyrészt felszabadult, másrészt pedig felhígult. Új gyülekezetek sora alakult – sok új „megtért” gyülekezeti taggal. Az istentiszteleti élet rohamos fejlődésnek indult, de megjelentek az első nagy tévutak is, a később szinte állandósuló veszélyforrások, a rossz gyakorlatból adódó félreértések, teológiailag végig nem gondolt vadhajtások.

A 4. századtól egyre inkább erősödik az egységes formákra való törekvés, ugyanakkor még mindig megmaradnak – keleten és nyugaton egyaránt – a helyi tradíciók. Így alakulnak ki a különböző istentisztelet-típusok, amelyeket egy-egy személy, nép vagy terület neve fémjelez (például egyiptomi, szír, milánói liturgia; Aranyszájú Szent János liturgiája stb.).

A korábbi tartalmi arányok megváltoznak, az igehirdetés egyre inkább a háttérbe szorul, a szentségi rész viszont hangsúlyosabbá válik. Az úrvacsoránál új értelmet kap az áldozat: többé nem a gyülekezet hálaáldozata az ajándékokért, hanem a kenyérben és borban jelen lévő Krisztus testének és vérének vértelen megjelenítése, mi több: újraáldozása, azaz a keresztáldozat megismétlése. A miseáldozat így tisztító (bűntörlő) erőt kapott. Itt már egy olyan cselekedetre is gondolhattak, amelynek puszta végrehajtásával (ex opere operato) hatni lehet Istenre. Ez az a pont, ahol – évszázadokkal később – Luther „megállj”-t parancsol, és az egyetlen igazi reformot végrehajtja a keresztény istentisztelet tartalmában.

Elkülönül a gyülekezet és a papság, s ez a folyamat odáig vezet, hogy elképzelhető, sőt elterjedt gyakorlat a gyülekezet jelenléte nélküli istentisztelet. Nem egyik napról a másikra kialakult torzulásokról van szó, hanem egy folyamatról, amely eltért az eredeti állapotoktól, a korai kereszténység biblikus gondolkodásmódjától és az apostoli magyarázatokra épülő gyakorlatától.

A liturgia gazdagodik is, hiszen a nagy körmenetek, a díszesebb formák, a szolgálattevők számának és funkciójának növekedése akár pozitív változást is hozhatott volna. Valójában egyfajta megüresedés, formalizmus veszélye lebegett az egyház istentiszteleti élete felett.

A sokféle irányzat és szokásgyakorlat mellett a római istentiszteleti rend kialakulása, megerősödése és elterjedése jelentett stabilitást. Rögzültek a ma is jól ismert istentisztelet-tételek, egyre több lett a látvány, a dramatikus esemény. Elterjedtek az egységet segítő liturgiás könyvek. A liturgikus latin az egyszerű nép számára egyre kevésbé volt érthető.

A gyülekezet csak bizonyos szimbólumokból (mint például az elevatio, azaz a szentség felemelése; a keresztvetés vagy a meghajlás) sejtette, hogy egyáltalán mi zajlik a misén, hol tart a szertartás. Ezért ezek a mozdulatok és a hozzájuk kapcsolódó szertartásrészek felérté- kelődtek – a különböző liturgikus színekhez és mozdulatokhoz hasonlóan.

A kelet-nyugati nagy egyházszakadás (1054) szinte megszüntette a más irányba fejlődő liturgiai tradíciók korábban jótékony egymásra hatását. Az egyház kettészakadásával szétválik az istentiszteleti élet és a liturgikus gyakorlat útja is.

A pápaság és az egyház az első évezred végére soha nem látott morális mélypontra süllyedt. Az egyre inkább alulról előtörő reformigények és -mozgalmak hatástalanok voltak. Az istentisztelet nemegyszer kegyes teljesítménnyé degradálódott. Természetesen ebben a korban is akadtak mélyen hívő, a liturgiát nagyon is megélő, Krisztus jelenlétét komolyan vevő papok, hívek, közösségek, de a helyzet megért a változásra.

A változások első szeleit a Girolamo Savonarola, Jan Hus, Peter Wald, John Wycliff neve által fémjelzett előreformátori mozgalmakban már érezhetjük, melyek természetesen az istentisztelet megújítását, megtisztítását is zászlajukra tűzték. A valdensek az egyszerűségre, a puritán istentiszteletre törekedtek, a husziták a két szín alatti áldozást hirdették (ezért nevezték őket kelyheseknek), a Wycliff-féle mozgalom az ige és igehirdetés megfelelő súlyának visszaállítását akarta elérni.

Döntő változás csak akkor következett be, amikor a 16. század elején megkezdődött az egész Európa arculatát megváltoztató reformáció. E korszak tanulsága is emlékeztet arra, hogy az egyháznak szüntelen reformációra van szüksége. Megújulásra, hogy ne (esetleg liturgikus) zsákutcában toporogjon, hanem a földi vándorúton haladjon előre a nagy találkozás, a menynyei istentisztelet felé.

Hafenscher Károly (ifj.)