e-világ

Új rovat indul. Nem egy divathóbort nyomán. Nem is néhány megszállott ötlete következményeként. Az Istenre figyelés csendjéből, az Isten igéjének komolyan vételéből, a felelős keresztény gondolkodás tenni akarásából. Ahogy nemrégiben beindult a Luther Kiadó könyvesboltjával egy légtérben egyházunk „Ararát” öko-bio centruma, úgy szeretnénk megjelenni hetilapunk hasábjain egy rendszeres öko-bio rovattal. Félreértés ne essék! Ez itt nem a reklám helye! Nem a boltot akarjuk bújtatott hirdetésekkel népszerűsíteni (hiszen nyíltan hirdetjük, mert vállaljuk, hogy ott küldetést végzünk, méghozzá krisztusi mandátummal). Önálló szellemi műhely készülődik itt az Evangélikus Élet ökosarkában, a „Üzenet az Ararátról” rovatban. Akik mindezt komolyan gondoljuk, és olvasóinkkal megosztjuk, nem mániákus környezetvédők vagyunk, zöld árnyalatú kereszténységgel. Nem „csakazértis” mást akaró örökös ellenzékiek, akik nem hajlandók a tömegek útját járni. Istenkereső, az Istennel való találkozásokból élő emberek vagyunk, akik szeretnénk komolyan venni a ránk bízott küldetést, Isten teremtett világának védelmét.

Tevékenységünket lehet akár szent praktikusságot tükröző jövőtervezésnek is tekinteni: meg akarjuk óvni azt, amink van, a környezetünket, a világot, magát az életet a jövő számára. Hogy unokáink, dédunokáink is lássák. De ne csak lássák, hanem éljék, sőt élvezzék is.

Ugyanakkor itt a keresztény környezetvédelemnél többről van szó: a Teremtőbe, a Megváltóba, a Megszentelő Istenbe vetett hitről. Az első teremtéstörténetben (1Móz 1,1–2,4b) Isten minden egyes teremtmény megalkotása után így szól: ez jó. Ezt a jó világot bízta rá az emberre. A teremtés óta, a továbbteremtés folyamatában Isten gondnokká tett minket, embereket: a teremtett világ gondnokaivá. A teremtéstörténetben olvasható „kultúrparancs” (1Móz 1,28–29) az uralkodásra ad jogosítványt. De ez nem jelentheti azt, hogy tönkretesszük a ránk bízott világot. Ezért nem környezetvédelemről lesz szó e rovat hasábjain a következő hetekben, hónapokban, hanem teremtésvédelemről.

Arról, hogy ezt a világot nem csupán arra kaptuk, hogy használjuk, hanem arra, hogy éltessük. S ha ezt tesszük, mi magunk is találunk benne életteret, életlehetőséget. A mai fogyasztói társadalom olyan cikkeket ad a kezünkbe, amelyek többnyire egyszer használatosak. Ha elkopnak, elavulnak, amortizálódnak, akkor eldobjuk őket. Addig használjuk őket, amíg használhatóak, azután nem tudunk mit kezdeni velük. A világ, a mikro- és makrokörnyezetünk is ilyen. Ha csak használjuk, akkor előbb-utóbb elkoptatjuk, bepiszkoljuk, tönkretesszük. Mi azonban arra kaptuk a földet, hogy éltessük.

Ez pedig döntően más szemléletet jelent. Ebből pedig más hozzáállás, más magatartás, más életforma következik. „Élni és éltetni” – ez lehet az Istentől kapott mandátumunk jelszava. Az élet Istenének gyermekei nem lehetnek a pusztulás, elhasználódás munkásai ebben a világban. Isten gyermekei az élet hírnökei és munkásai. Miközben tudják, mi a teljes élet, aközben azon fáradoznak, hogy éltessék mindazt, amiért felelőssé lettek Isten-gyermeki létükben.

Isten azért adott vizet, levegőt, növényzetet, állatokat, azért adott értelmet, hogy alkotó munkával berendezzük a világot. Isten azért adott másokért is dobogni tudó szívet, hogy az élet emberei legyünk. Olyanok, akik megóvják, gazdagítják a meglevőt, és ehhez illesztik, ezzel hangolják össze azt, amit – megint csak az életért – építenek. Ha pedig ihatatlan a víz, ha nem tisztít, hanem mocskol, ha nem szabad mély levegőt venni, mert megmérgez, ha beteg élővilág burjánzik körülöttünk, ha a természet- és életidegen „alkotásainkkal” népesítjük be a világot, akkor nagy baj van!

„Látta Isten, hogy jó…” Mi meg látjuk, hogy nem is olyan jó. Sőt egyre elviselhetetlenebb. Ha csend van az erdőben, és nem énekelnek a madarak, ha nem lehet megfürödni a tóban, ha nem ihatok a forrásból, ha köhögök a szmogban, akkor nem akarok hinni a bibliai leírásnak: igen jó. Hiszen úgy tapasztalom: igen rossz. Napról napra rosszabb.

Amikor a bűn elszaporodott a világban – így olvassuk Mózes első könyvében – Isten megbánta, hogy embert alkotott. Vajon mit érez Isten, amikor elhasznált, kizsigerelt, pusztuló világunkat látja? Az Ő egykori szép teremtettségét…

Ezért szólít meg Isten ma embereket, hogy cselekedeteikkel, egyéni életpéldájukkal, a „megszállott” címkét is vállaló véleménynyilvánításukkal együtt a teremtésvédelem eszközei legyenek. Éltetve a világot, élni hagyva az életet. Erről az életstílusról, erről az Isten-képmású emberségről szeretnénk írni, együtt gondolkodni.

Hafenscher Károly