Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2003
- 4
- Új rovatunk elé
e-világ
Hozzászólás a cikkhez
Új rovatunk elé
Gondolatok zöldnek tûnõ árnyalatban
Új rovat indul. Nem egy divathóbort nyomán. Nem is néhány megszállott ötlete következményeként. Az Istenre figyelés csendjébõl, az Isten igéjének komolyan vételébõl, a felelõs keresztény gondolkodás tenni akarásából. Ahogy nemrégiben beindult a Luther Kiadó könyvesboltjával egy légtérben egyházunk „Ararát” öko-bio centruma, úgy szeretnénk megjelenni hetilapunk hasábjain egy rendszeres öko-bio rovattal. Félreértés ne essék! Ez itt nem a reklám helye! Nem a boltot akarjuk bújtatott hirdetésekkel népszerûsíteni (hiszen nyíltan hirdetjük, mert vállaljuk, hogy ott küldetést végzünk, méghozzá krisztusi mandátummal). Önálló szellemi mûhely készülõdik itt az Evangélikus Élet ökosarkában, a „Üzenet az Ararátról” rovatban.
Akik mindezt komolyan gondoljuk, és olvasóinkkal megosztjuk, nem mániákus környezetvédõk vagyunk, zöld árnyalatú kereszténységgel. Nem „csakazértis” mást akaró örökös ellenzékiek, akik nem hajlandók a tömegek útját járni. Istenkeresõ, az Istennel való találkozásokból élõ emberek vagyunk, akik szeretnénk komolyan venni a ránk bízott küldetést, Isten teremtett világának védelmét.
Tevékenységünket lehet akár szent praktikusságot tükrözõ jövõtervezésnek is tekinteni: meg akarjuk óvni azt, amink van, a környezetünket, a világot, magát az életet a jövõ számára. Hogy unokáink, dédunokáink is lássák. De ne csak lássák, hanem éljék, sõt élvezzék is.
Ugyanakkor itt a keresztény környezetvédelemnél többrõl van szó: a Teremtõbe, a Megváltóba, a Megszentelõ Istenbe vetett hitrõl.
Az elsõ teremtéstörténetben (1Móz 1,1–2,4b) Isten minden egyes teremtmény megalkotása után így szól: ez jó. Ezt a jó világot bízta rá az emberre. A teremtés óta, a továbbteremtés folyamatában Isten gondnokká tett minket, embereket: a teremtett világ gondnokaivá. A teremtéstörténetben olvasható „kultúrparancs” (1Móz 1,28–29) az uralkodásra ad jogosítványt. De ez nem jelentheti azt, hogy tönkretesszük a ránk bízott világot. Ezért nem környezetvédelemrõl lesz szó e rovat hasábjain a következõ hetekben, hónapokban, hanem teremtésvédelemrõl.
Arról, hogy ezt a világot nem csupán arra kaptuk, hogy használjuk, hanem arra, hogy éltessük. S ha ezt tesszük, mi magunk is találunk benne életteret, életlehetõséget. A mai fogyasztói társadalom olyan cikkeket ad a kezünkbe, amelyek többnyire egyszer használatosak. Ha elkopnak, elavulnak, amortizálódnak, akkor eldobjuk õket. Addig használjuk õket, amíg használhatóak, azután nem tudunk mit kezdeni velük. A világ, a mikro- és makrokörnyezetünk is ilyen. Ha csak használjuk, akkor elõbb-utóbb elkoptatjuk, bepiszkoljuk, tönkretesszük. Mi azonban arra kaptuk a földet, hogy éltessük.
Ez pedig döntõen más szemléletet jelent. Ebbõl pedig más hozzáállás, más magatartás, más életforma következik. „Élni és éltetni” – ez lehet az Istentõl kapott mandátumunk jelszava. Az élet Istenének gyermekei nem lehetnek a pusztulás, elhasználódás munkásai ebben a világban. Isten gyermekei az élet hírnökei és munkásai. Miközben tudják, mi a teljes élet, aközben azon fáradoznak, hogy éltessék mindazt, amiért felelõssé lettek Isten-gyermeki létükben.
Isten azért adott vizet, levegõt, növényzetet, állatokat, azért adott értelmet, hogy alkotó munkával berendezzük a világot. Isten azért adott másokért is dobogni tudó szívet, hogy az élet emberei legyünk. Olyanok, akik megóvják, gazdagítják a meglevõt, és ehhez illesztik, ezzel hangolják össze azt, amit – megint csak az életért – építenek. Ha pedig ihatatlan a víz, ha nem tisztít, hanem mocskol, ha nem szabad mély levegõt venni, mert megmérgez, ha beteg élõvilág burjánzik körülöttünk, ha a természet- és életidegen „alkotásainkkal” népesítjük be a világot, akkor nagy baj van!
„Látta Isten, hogy jó…” Mi meg látjuk, hogy nem is olyan jó. Sõt egyre elviselhetetlenebb. Ha csend van az erdõben, és nem énekelnek a madarak, ha nem lehet megfürödni a tóban, ha nem ihatok a forrásból, ha köhögök a szmogban, akkor nem akarok hinni a bibliai leírásnak: igen jó. Hiszen úgy tapasztalom: igen rossz. Napról napra rosszabb.
Amikor a bûn elszaporodott a világban – így olvassuk Mózes elsõ könyvében – Isten megbánta, hogy embert alkotott. Vajon mit érez Isten, amikor elhasznált, kizsigerelt, pusztuló világunkat látja? Az Õ egykori szép teremtettségét…
Ezért szólít meg Isten ma embereket, hogy cselekedeteikkel, egyéni életpéldájukkal, a „megszállott” címkét is vállaló véleménynyilvánításukkal együtt a teremtésvédelem eszközei legyenek. Éltetve a világot, élni hagyva az életet.
Errõl az életstílusról, errõl az Isten-képmású emberségrõl szeretnénk írni, együtt gondolkodni.
Hafenscher Károly
::Nyomtatható változat::
|