Keresztutak

Rab Zsuzsa költőnő Vaspántok című versében (Evangélikus naptár 2003, 104. o.) van egy vissza-visszatérő kérdés: „Ugye bolondnak tartanának?” Vajon minket is bolondnak tartanak akkor, ha valakin segítünk, ha valami egyszerű dologban is meglátjuk a szépet?

Különösen időszerűnek tartom ezt a verset akkor, amikor a lepramisszió áldozatkész segítőire, a magyarországi önkéntes munkásokra vagy a messzi kórházakban szolgálatot tevőkre gondolok. Mert a visszatérő kérdés: – „Ugye bolondnak tartanának?” – ránk, lepramisszióval foglalkozókra is vonatkozhat. Mindenki bolond egy kicsit, aki valami rendkívüli vagy szokatlan dolgot tesz – még lelkipásztornak lenni is bolondságnak tűnhet a világ szemében –, de erre is igaz Pál apostol mondása: „a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje” (1Kor 1,18).

A Lepramisszió azért misszió, mert a leprásoknak a keresztről beszél. Nemcsak akkor engedelmeskedünk a jézusi parancsnak – „poklosokat tisztítsatok!” –, ha meggyógyítjuk az ebben a kórban szenvedőket, hanem az Ige hirdetése, a megváltás evangéliumának továbbadása is a feladataink közé tartozik.

Szolgálatunk bibliai alapokkal rendelkezik. Mózes 3. könyvének 13. fejezete csak a leprásokkal foglalkozik: miként védje meg magát a közösség a fertőzéstől, hogyan léphet újra az egészségesek közé a bélpoklos? Az itt olvasható információk közül a tudomány mai állása szerint is érvényes és döntő két dolog. Azt írja Mózes, hogy a poklos ember bajusza elé tartott kézzel – tehát száját eltakarva – beszéljen az egészségessel. Vajon Mózes korában ki tudta még azt, hogy a lepra cseppfertőzéssel, bacilusok által terjed? Ezt ugyanis 1873-ban fedezte fel a norvégiai Hansen professzor. Vagyis 1873-ig csak Isten tudott erről!

A másik elgondolkoztató tény: 1946-ig csupán az itt ismertetett isteni parancs megtartásával lehetett a lepra terjedését megfékezni. Csak akkor lett kevesebb megbetegedés egy-egy vidéken, amikor szigorúan vették az elkülönítést, a kirekesztést. Ezért emeli ki Jézus a többi betegség közül a leprát, s ezért adta feladatként a tanítványok elé.

A lepra ugyanakkor végigkísérte az emberiséget a történelem folyamán. Nemcsak az Ószövetségben, de a kínai, indiai ősi iratokban is olvashatunk róla, és ma is virulens: évente 700-750 ezer új fertőzöttet regisztrálnak. És vajon hány betegről nem tudnak…!

A jézusi parancs magyarázat arra, hogy elsősorban miért csak a Krisztus-követők törődtek a kirekesztett, nyomorult, szenvedő leprásokkal, miért ők voltak azok, akik gondozásukra szánták életüket – sokszor vállalva a betegséget is. Azonban igazán csak 1873-tól beszélhetünk tudatos, szervezett lepramisszióról. Mert mi kell ehhez a szolgálathoz? A szervezettség (Wessley Bailey és az Indiai Leprásokat Segítő Misszió), a tudomány (a norvégiai Hansen professzor felfedezése), valamint az egyéni áldozatkészség (erre példa a belga Demján atya, aki Honoluluból Molokai szigetére ment). Ahol e három dolog megtalálható, ott Isten nevében elindulhat a munka.

A leprások számát tekintve ma még mindig India vezet a világon, utána Brazília következik, majd Miamar (Burma), Guinea, Nigéria. Napjainkban azonban a segítő szolgálat már behálózza az egész világot. A legtöbb helyen a londoni központú Nemzetközi Keresztyén Lepra- misszió, az indiai segítő misszió utódja szervezi a munkát, de sok helyütt – különösen az önállósodott államokban – már az állami kórházak veszik át a feladatot. Magyarország szerepe különösen is jelentős, hiszen ez volt az egyetlen ország a vasfüggöny mögött, ahonnan segítség érkezett a leprásoknak. Mindez 1989 előtt Dobos Károly egyéni akciójának tűnhetett, mert a felelős, egyházi vezetők sem a külföldi utazótitkárt, sem mást nem fogadtak ebben az ügyben. De már akkor több mint 30 kórház kapott tőlünk csomagot – csak olyanok, akikkel személyes levelező kapcsolat alakult ki, s akiknek valóban szükségük volt az általunk összegyűjtött törülközőkre, lepedőkre és a kézzel kötött fáslikra. Ez a nagyszerű munka szinte az egész országot megmozgatja: felekezeti különbség nélkül dolgoznak rajta a gyülekezetek asszonyai, évente 5-6 mázsa babafonalat feldolgozva. Most végre azt is el tudtuk érni, hogy egyszerre 120 kg (2500 db) fáslit küldhettünk el repülővel az indiai lepraközpontba.

Hogy ez odakint milyen örömöt szerzett karácsonyra, azt nem kell bizonyítanom.

De tudnunk kell, hogy mindez nem sikerült volna, ha gyülekezeteink kézimunkakörei nem dolgoznak olyan lelkesen, szorgalmasan. Az a kötőfonal, amit elküldünk egy-egy gyülekezetbe, összeköti a vállalkozó testvéreket egymással, a leprásokkal és a leprások között dolgozókkal. A hűséges testvérek imádságukba foglalják a betegek ügyét, és munkájukat egy idő után átveszi a lányuk, unokájuk is. Ki merem mondani, hogy ennek a szolgálatnak a belmissziói haszna legalább olyan nagy, mint a külmissziói. Természetesen az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy minden adományt azonnal megköszönünk, igét, olvasnivalót küldünk annak a testvérnek vagy közösségnek, amely részt vesz a munkában. Ezt az első pillanattól így vezette be Károly bácsi. Most már legalább 1000 egyéni adakozó és 1000 különböző felekezetű gyülekezet vesz részt a munkában, és kap köszönőlevelet.

A leprások világnapját a WHO rendelte el, s már az 1970-es évek elejétől megtartotta saját gyülekezetében Dobos Károly. 1989 óta minden évben más felekezet templomában jövünk össze, hogy hálát adjunk a feltalált gyógysze- rért, az áldozatkész munkatársakért.

Ebben az évben a budavári evangélikus templomban (Bécsi kapu tér) január 26-án délután 4 órára jövünk össze hálaadásra. Igét hirdet dr. Almásy Mihály baptista lelkipásztor. Előadást tartanak a szlovákiai Komárom lepramissziójának munkatársai Fazekas László református lelkipásztor vezetésével. Énekel a Baár-Madas Református Gimnázium énekkara. Vezényel Arany János igazgató. Erre az ünnepi alkalomra szeretettel hívjuk testvéreinket dr. Dobos Károly és munkatársai nevében is.

Bencze Imréné