A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe utáni 3. vasárnap

Az ószövetségi törvények között található egy eléggé nem méltányolható csodálatos rendelkezés: minden hetedik év a nyugalom éve legyen a föld, az állatok, az emberek számára. Tehát az évek is vegyék fel a hét ritmusát, amikor a munkás hétköznapok beletorkollnak a szombatnapi nyugalomba. Sőt a hétszer hetedik esztendőt követő év legyen szakadatlan örömünneppé, amikor minden birtok újra jogos tulajdonosához kerül, és minden szolgasorba taszított ismét szabaddá lesz (3Móz 25,1–22). A Szentírásban nem találtam nyomát annak, hogy ezeket a rendkívüli esztendőket akár csak egyszer is megtartották volna. De igénk szerint Istennek eltökélt szándéka, hogy ilyen áldott időszak felé vezesse egész teremtett világát.

Ennek az örömhírnek elfogadása kizár minden sötéten látást és reménytelenséget a világ végső sorsát illetően. A károgás ezek szerint nem Istentől való. Való igaz, hogy minden alapunk megvan rá, hogy egy ökológiai, társadalmi vagy világűrből jövő katasztrófa lehetőségével számoljunk. De Isten szavát adta, hogy – Vörösmarty kifejezésével – „lesz még egyszer ünnep a világon; majd ha elfárad a vész haragja” (A vén cigány). Ezt hirdetteti meg a prófétával, ezt szentesíti Jézus megváltó művével (Lk 4,18–20), és ezt a reménységet kell hordoznia és képviselnie egyházának. Bizonyára nem valósulhat meg ez a jövőkép megrázkódtatások nélkül, de a végkifejlet felől nem lehet kétségünk.

Az ilyen hihetetlen reménységnek a valóra válása nem az ember alkalmasságán vagy elszántságán múlik, hanem egyedül Isten történelemformáló fáradozásán. Istennek ez a mindent meghatározó jelenléte a világban el van rejtve a mi gyarló tekintetünk elől. De a prófétai szolgálatnak éppen az a feladata, hogy a dolgok alakulásában feltárja Isten rejtett szándékát. Az Isten kezében vannak az események, de elhívott prófétái, igehirdetői által értelmezi azokat. Mondhatnánk: a próféta olyan politológus, aki „sub specie aeternitatis”, azaz az örökkévalóság jegyében, Isten szemszögéből ítéli meg a dolgok állását. Úgy tűnik, a prófétának a babiloni fogságból hazatért nép szemét kellett felnyitnia. A visszanyert szabadság sok megpróbáltatást is hozott. A prófétai szó világossá tette, hogy a történelmi fordulat mégis – Istentől ajándékba kapott – kedvező lehetőség egy emberibb élet megvalósítására.

De mint minden esetben, a kibontakozás és gyógyulás esélye most is feltételezi Isten „bosszúállását”, vagyis a gonoszság megtorlását és visszaszorítását. Isten ugyanis azon van, hogy a fogságot követő történelmi fordulat kiegyenlítődést is magával hozzon, vagyis az „alázatosakat”, az elnyomottakat és hátrányos helyzetűeket felemelje, és az erőszakosakat háttérbe szorítsa. A földön járó gondolkodás szerint „szemesnek áll a világ”. A prófétai lelkű emberek azonban nem hallgathatják el, hogy Isten végül is a szelídeknek ad igazat. És ez így lesz minden közgazdasági és politikai megfontolás ellenére is.

Amennyire igaz, hogy Isten teremti meg az alkalmakat, annyira vitán felül áll az is, hogy azokat nekünk kell kihasználnunk. Isten nem akarattalan bábokká, hanem munkatársaivá avatott minket. Ezért az olyan próféta, aki valóban Isten nevében szólal meg, nem rejti véka alá, hogy „Isten szereti az igazságot, gyűlöli a rablást és az álnokságot”(8. vers!), és ennek megfelelően bánik embergyermekeivel. Szövetségébe vonja azt, aki vállalja, amit ő szeret, és szembefordul azzal, amit ő gyűlöl. Akkor jön el valóban a „kedves esztendő”, amikor az Úr „lesz az ő Istene, ő pedig népének tagja lesz” (vö. Jer 31,33).

Imádkozzunk!

Urunk! Te arra méltattál minket, hogy Jézus követőiként munkatársaid legyünk egy emberhez méltóbb jövő érdekében. Segíts, hogy elvessük mindazt, ami ebben gátol minket, hadd tudjunk felnőni a feladathoz. Legyen rajtunk Szentlelked, és vegyen szállást életünkben, hogy a Te dicsőségedre lehessünk, és embertársaink javára élhessünk! Ámen.

Dr. Cserháti Sándor