Keresztény szemmel

Öregszem. Különféle szokásaim kezdenek kialakulni. Az igaz, hogy az ilyesfélékhez szükségeltetik egy bizonyos fogyasztói jólét is, de most félreteszem a szégyenkezést, elvégre nem szociális témát választottam.

Milyen szokásokról kívánok szólni? Sokféle van, de most épp az étkezési szokások közül emelek ki egyet. Szeretem a jó húslevest. Édesanyám, anyósom, feleségem, nõvéreim kitûnõ húsleveseket fõznek. S mi tagadás, teológusként, majd lelkészként is sok helyen megfordultam már, ahol igen-igen finom húslevessel kínáltak.

Emlékszem, gyerekkoromban egészen misztikus ügynek tûnt számomra a húslevesfõzés. El sem tudtam képzelni, mitõl lesz olyan gyönyörû sárga, ragyogóan áttetszõ és ízletes ez a különleges folyadék. Csak vasárnap, csak ritka alkalmakkor, csak ha vendégek jönnek, csak akkor ehetünk ilyet – gondoltam.

Már jócskán felnõtt voltam, sõt többszörös családapa, mire lett merszem próbát tenni. A hentesnél bámultam a különféle húsokat. Megtudakoltam, melyik mire való, és kiléptem gyermeki mivoltomból: átlépvén önnön árnyékomat, a papírcetlire felírt három liter tej és egy kiló kenyér mellé vásároltam egy darab csontos húst is. Amikor megtudtam, milyen egyszerû ez az egész, valósággal lubickoltam a felismerésben: répa, zeller, petrezselyemgyökér, egy fej vöröshagyma, egy kis krumpli, szemes bors bõven, pár szem borókabogyó, szegfûbors és késhegynyi õrölt szerecsendió fûszernek, ha van, akkor valami káposztaféle, és a lényeg, hogy többféle hús legyen. Lehetõleg csontos.

Jó múltkorában sajnos nem lehetett kapni marhahúst, ezért vettem néhány szép sertéscsontot és egy pulykafelsõcombot. Az illata is fenséges lett. Ami engem illet, legjobban a zellert szeretem, valamint a petrezselyemgyökeret. Teszek egy jó adagot a tányérba, kanállal felaprítom, majd rá a forró levest és a külön kifõtt tésztát. Rendkívül finom a házi készítésû csiga és a cérnametélt. Legutóbb azonban elõvettem édesanyám régi receptjét, és egy kevés vegetával ízesített pirított grízkockákat fõztem a nemes lébe. A gyerekeknek is igen ízlett. A magam részérõl nem vagyok ellene az erõs hegyes paprikának sem, ami természetesen mindig kéznél van, de az biztos, hogy frissen õrölt borssal szinte minden alkalommal megbolondítom a tányéromba került adagot.

Minap azonban valami egészen különös dolog történt. Úgy adódott, hogy egy kisebb elintéznivalóm akadt a belvárosban, s amint hazafelé sétáltam, betértem a hentesüzletbe. Mit látok a pult mögött? Frissen vágott, gyönyörû marhacsontokat és sötétvörös színben pajzánkodó szegydarabkákat. Mit sem törõdvén az otthon, hûtõben eltett elõzõ napi maradékkal, azon nyomban kértem egy-egy darabot mindegyikbõl. Mielõtt valaki botránkozni kezdene fene nagy jólétemen, hadd jegyezzem meg, hogy mindössze háromszáz forintot fizettem, amely egy negyvenéves, ötgyermekes családapa részérõl talán nem számít luxusnak hétköznap sem. Otthon azután elõvettem a kisebbik fazekat, a hatalmas zellert, a fûszereket, majd megmostam a húsdarabokat, és alágyújtottam.

Az elvágólag simán fûrészelt csontdarab látványa azonban szöget ütött a fejembe. Milyen különös! Ilyen lehet az én lábszárcsontom is. Egy emberi élet pedig micsoda hihetetlen érték, mással összehasonlítva kifejezhetetlen. Erkölcsi érzék, mûvészi hajlam, kézügyesség, történelmi memória, matematikai okosság, és még sorolhatnánk. Arról nem is szólva, hogy aki kedves valakinek, az érzelmileg, érzékileg pótolhatatlan – függetlenül az agyi és fizikai teljesítõképességtõl.

No és a marha? Állat ugyan, de mégis csak képes arra, hogy felismerje gazdáját – talán a kalapjáról, talán a szagáról; házát a bedõlt kis deszkakapuról; gazdasszonyát a kendõjérõl vagy a fejõedény zörgésérõl. Õ sem csupán néhány mázsányi hús és velõscsont, mégis úgy bánunk vele. Vajon hány megaherzes processzor, hány gigabájt memória, milyen alaplap és winchester kellene ahhoz, hogy egy ilyen tudatlan és csupán emberi fogyasztásra alkalmas barmot modellezzünk vele? Isten választott népe, Izrael számára szigorú és aprólékos parancsolatokat adott arra vonatkozólag, hogyan kell bemutatni az áldozatot. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkori ember szent félelemmel és reszketéssel fogott kezébe egy állati eredetû húsdarabot. Manapság pedig csak úgy „eszünk”. Sõt, ha nem elég ízletes, kritizáljuk az ételt.

Megborzongok. Ilyen bonyolult az élet? Hát még az ember, aki Isten képére teremtetett! Szabad tehát húscafatokként viszontlátnunk egymást? Szabad engedni, hogy ezt tegyék egymással felebarátaink? A kérdések költõiek. Bevallom férfiasan, hogy bár lobogó hajú ifjú koromban több alkalommal, hosszabb ideig is tartottam magam a vegetáriánus étrendhez (s épp efféle pacifista meggyõzõdésem okán), most mégis úgy érzem, hogy a húslevesrõl nem igazán szeretnék lemondani. Nevezzenek bár képmutatónak, az öldöklést azért mégsem kedveltem meg.

Bartha István