Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Öregszem. Különféle szokásaim kezdenek kialakulni. Az igaz, hogy az ilyesfélékhez szükségeltetik egy bizonyos fogyasztói jólét is, de most félreteszem a szégyenkezést, elvégre nem szociális témát választottam.

Milyen szokásokról kívánok szólni? Sokféle van, de most épp az étkezési szokások közül emelek ki egyet. Szeretem a jó húslevest. Édesanyám, anyósom, feleségem, nővéreim kitűnő húsleveseket főznek. S mi tagadás, teológusként, majd lelkészként is sok helyen megfordultam már, ahol igen-igen finom húslevessel kínáltak.

Emlékszem, gyerekkoromban egészen misztikus ügynek tűnt számomra a húslevesfőzés. El sem tudtam képzelni, mitől lesz olyan gyönyörű sárga, ragyogóan áttetsző és ízletes ez a különleges folyadék. Csak vasárnap, csak ritka alkalmakkor, csak ha vendégek jönnek, csak akkor ehetünk ilyet – gondoltam.

Már jócskán felnőtt voltam, sőt többszörös családapa, mire lett merszem próbát tenni. A hentesnél bámultam a különféle húsokat. Megtudakoltam, melyik mire való, és kiléptem gyermeki mivoltomból: átlépvén önnön árnyékomat, a papírcetlire felírt három liter tej és egy kiló kenyér mellé vásároltam egy darab csontos húst is. Amikor megtudtam, milyen egyszerű ez az egész, valósággal lubickoltam a felismerésben: répa, zeller, petrezselyemgyökér, egy fej vöröshagyma, egy kis krumpli, szemes bors bőven, pár szem borókabogyó, szegfűbors és késhegynyi őrölt szerecsendió fűszernek, ha van, akkor valami káposztaféle, és a lényeg, hogy többféle hús legyen. Lehetőleg csontos.

Jó múltkorában sajnos nem lehetett kapni marhahúst, ezért vettem néhány szép sertéscsontot és egy pulykafelsőcombot. Az illata is fenséges lett. Ami engem illet, legjobban a zellert szeretem, valamint a petrezselyemgyökeret. Teszek egy jó adagot a tányérba, kanállal felaprítom, majd rá a forró levest és a külön kifőtt tésztát. Rendkívül finom a házi készítésű csiga és a cérnametélt. Legutóbb azonban elővettem édesanyám régi receptjét, és egy kevés vegetával ízesített pirított grízkockákat főztem a nemes lébe. A gyerekeknek is igen ízlett. A magam részéről nem vagyok ellene az erős hegyes paprikának sem, ami természetesen mindig kéznél van, de az biztos, hogy frissen őrölt borssal szinte minden alkalommal megbolondítom a tányéromba került adagot.

Minap azonban valami egészen különös dolog történt. Úgy adódott, hogy egy kisebb elintéznivalóm akadt a belvárosban, s amint hazafelé sétáltam, betértem a hentesüzletbe. Mit látok a pult mögött? Frissen vágott, gyönyörű marhacsontokat és sötétvörös színben pajzánkodó szegydarabkákat. Mit sem törődvén az otthon, hűtőben eltett előző napi maradékkal, azon nyomban kértem egy-egy darabot mindegyikből. Mielőtt valaki botránkozni kezdene fene nagy jólétemen, hadd jegyezzem meg, hogy mindössze háromszáz forintot fizettem, amely egy negyvenéves, ötgyermekes családapa részéről talán nem számít luxusnak hétköznap sem. Otthon azután elővettem a kisebbik fazekat, a hatalmas zellert, a fűszereket, majd megmostam a húsdarabokat, és alágyújtottam.

Az elvágólag simán fűrészelt csontdarab látványa azonban szöget ütött a fejembe. Milyen különös! Ilyen lehet az én lábszárcsontom is. Egy emberi élet pedig micsoda hihetetlen érték, mással összehasonlítva kifejezhetetlen. Erkölcsi érzék, művészi hajlam, kézügyesség, történelmi memória, matematikai okosság, és még sorolhatnánk. Arról nem is szólva, hogy aki kedves valakinek, az érzelmileg, érzékileg pótolhatatlan – függetlenül az agyi és fizikai teljesítőképességtől.

No és a marha? Állat ugyan, de mégis csak képes arra, hogy felismerje gazdáját – talán a kalapjáról, talán a szagáról; házát a bedőlt kis deszkakapuról; gazdasszonyát a kendőjéről vagy a fejőedény zörgéséről. Ő sem csupán néhány mázsányi hús és velőscsont, mégis úgy bánunk vele. Vajon hány megaherzes processzor, hány gigabájt memória, milyen alaplap és winchester kellene ahhoz, hogy egy ilyen tudatlan és csupán emberi fogyasztásra alkalmas barmot modellezzünk vele? Isten választott népe, Izrael számára szigorú és aprólékos parancsolatokat adott arra vonatkozólag, hogyan kell bemutatni az áldozatot. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkori ember szent félelemmel és reszketéssel fogott kezébe egy állati eredetű húsdarabot. Manapság pedig csak úgy „eszünk”. Sőt, ha nem elég ízletes, kritizáljuk az ételt.

Megborzongok. Ilyen bonyolult az élet? Hát még az ember, aki Isten képére teremtetett! Szabad tehát húscafatokként viszontlátnunk egymást? Szabad engedni, hogy ezt tegyék egymással felebarátaink? A kérdések költőiek. Bevallom férfiasan, hogy bár lobogó hajú ifjú koromban több alkalommal, hosszabb ideig is tartottam magam a vegetáriánus étrendhez (s épp efféle pacifista meggyőződésem okán), most mégis úgy érzem, hogy a húslevesről nem igazán szeretnék lemondani. Nevezzenek bár képmutatónak, az öldöklést azért mégsem kedveltem meg.

Bartha István

::Nyomtatható változat::