e-világ

Nem tudom, hogy – Voltaire szavait idézve – ez a világ vajon valóban a létezők legjobbika? Az azonban bizonyos, hogy a kor, amelyben élünk, végtelen türelmet igényel mindnyájunktól. Türelmet egymás iránt, türelmet környezetünk, szűkebb és tágabb pátriánk avagy bolygónk és a mindenség iránt. A türelem így válhat alapvető emberi szükségletté, normává, s alkalmasint még szeretetté is. Nem hirdethetem fennhangon a másság tiszteletét, ha csak a saját másságomat fogadom el, másokét nem. Nem lehetek szabadelvű, ha a saját elveimet, eszményeimet próbálom ráerőltetni másokra.

Aminthogy nem jó demokrata, aki a démoszt, vagyis a népet csak arra használja, hogy politikai hancúrozgatásai közepette a lepottyanástól megvédő, a viháncolást elősegítő ponyvát feszítse. Az izmusok, isták és oldalak kicsinyes emberi vonásokra, alantas szenvedélyekre számító világában nem az általános, örök emberi értékek és a makulátlan érzelmek határozzák meg az egyén hovatartozását, hanem négyesztendőnként változó politikai érdekek, rafinált számítások, családokat, szomszédokat, közösségeket gyűlölködéssel mételyező, szembefordító napi pártpolitika.

Fortélyos félelem igazgatja, kergeti delejes őrületbe a saját lábán megállni kevésbé tudó polgárt. Mi az, ami erőt adhatna? A hit és a bizalom. Hinni valamiben, valakiben. Eszmében, jövőben, Gondviselésben. Bízni egymásban – anélkül, hogy fanatikusan istenítenők a másikat. Nem felülről vezényelt, arctalanító vagy éppen arcpirító eszmékre gondolok, azokból épp elég kijutott már. Góg és Magóg fiai után ne Demagóg utódai verjenek hitet hamis ábrándokkal a fogódzót, biztos talajt kereső emberekbe.

Mindannyian tudjuk, hogy nincs tökéletes rendszer, nincs minden igényt kielégítő világ. Legalábbis ezen a földön, ideát. Gazdag országokban is élhet valaki boldogtalanul, szegény országban is érezheti magát jól. A boldogság sem mindig rendszerfüggő. Aki diktatúrában volt életerős fiatal, demokráciában lett idős, gyönge, beteg, máshogy emlékezik vissza az átkos korokra. Főleg, ha békén hagyták, s a nyomorúságos élet apró örömeinek jobban tudott örülni, mint most az elkényelmesedett világ csábítóan hivalkodó pompájának.

Hogy mennyit ér ez a mi önhitt, fellengzős világunk, kiderült már jó néhányszor. Elmegy a villany, s mi ott maradunk sötétben, azt sem tudjuk, hova kapjunk, hol a gyertya, a gyufa. Leolvad a hűtőszekrény, megromlik az étel, nincs hűtött ital. Nem szól a rádió, nem sugároz a tévé, nem tudjuk, mi történik. Nincsenek hírek, csak rémhírek, suttogás. Elmegy a víz, most mi lesz? Hol lehet utcai kutat, csapot találni itt a közelben? Pedig inni kell, mosni, mosakodni kell, és – bocsánat – a vécét is le kéne öblíteni. Főznénk, de közben elment a gáz is. Süket a telefon. Nem jár a metró, a villamos. Holnap nem jelennek meg az újságok. Télen nem lesz fűtés. Ha papír, fa akadna is – mondjuk a szemközti parkból – a gázkonvektor vagy a radiátor nem fűthető be vele. Kinek van dobkályhája?

Rémálom, remélem, az is marad. Az amerikai áramkimaradás juttatta eszembe, pedig az csak egy-két napig tartott. De Szarajevóban három és fél esztendőn át így tengődött félmillió szerencsétlen embertársunk! Aknatűzben, orvlövészek célkeresztjében. Miközben a magát műveltnek hitt világ ölbe tett kézzel, lábhoz tett puskával, élő közvetítésben nézte éveken át ezeket a szörnyűségeket. Mindannyiunk, az emberi civilizáció szégyenére. Ilyen törékeny, sebezhető ez a mi erősnek hitt, de csak drótszálakból összetákolt világunk. Ennyit érünk, ha baj van. Ha magunkra maradunk, ha csak magunkra hagyatkozhatunk.

Szaniszló Ferenc (Metró hírújság, aug. 29.)