Élő víz

Élő víz

"Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, s az igaz utat nem lelém" – nyitja Dante az Isteni színjáték című művét. Nincs egyedül e gondolatokkal. Az élet derekáig legtöbbször sodornak az események. Mindig újabb célok villannak fel, vágyak, amelyek beteljesülést kívánnak. Hivatás, szerelem, gyerekek… Aztán az út felén megjelennek a "deréktáji fájdalmak". Többnyire becsípődéssel kezdődnek. Nyomukban egy kérdés is nyilall, majd egyre jobban sajog: "Na és akkor mi van?" Eddig tartott a lendület, de mi hajt ezután? Létezik, hogy minden jón túl vagyok, s most már jön a leépülés? Mindenki másképp küzd meg ezekkel a fájdalmakkal; a cél, hogy tompuljanak.

A bácsi, aki eszembe jut, egészen jellegzetes fájdalomcsillapítóval élt. Élete derekán tönkrement a házassága, elhagyták a gyermekei, leszázalékolták. Több ez, mint becsípődés, inkább bénulás, teljes csőd, mozgásképtelenség. Alig bírta szegény. Túlélte ugyan a válságot, de portája ma is arról árulkodik: nem a helyes gyógymódot választotta. Bár a kerítés melletti sövény megnőtt, és szerteágazva igyekszik jótékonyan takargatni mindent, nem egészen sikerül: kertjében elképesztő a rendetlenség. A kacathalmazra, dobozok, ládák, zsákok összevisszaságára nehéz jelzőket találni. Keskeny ösvény kanyarog köztük, sejtetve, hogy a gazda egy ideig próbálta rendszerezni holmijait, de az „igaz utat nem lelé”.

A bácsi rögeszméje, mely akkor, élete derekán alakult ki, ez volt: egyetlen nap sem múlhat el úgy, hogy valamit valahonnan ne vigyen haza. 78 évig élt. Ez kb. 14 ezer összegyűjtött lomot „eredményezett”. Ez a fura szenvedély éltette a bácsit, tartotta benne a lelket: van még célja, hiszen a padlásfeljáróban van még egy ficak, azt még ki lehet tölteni valamivel...

Igen szánalmas volt szegény, minden céltudatosságával együtt. Jutnak is eszünkbe az igék ez ellen a fájdalomcsillapítás ellen. Igék a bolond gazdagról; Jézus szava arról, hogy aki nem vele gyűjt, az tékozol. De a nagy kérdés az, mi mit kezdünk deréktáji fájdalmainkkal? Azzal, ami akkor jelentkezik, amikor megvan minden (vagy épp semmi nem jött össze), amire vágytunk, és (új) célok után kellene nézni. Mit kezdünk ezzel a sajgással: hályogkovácsokkal csillapítjuk-e, vagy kezeltetjük az „egyetlen szakértővel”?

Tüneti kezelésre számtalan megoldás kínálkozik: reklámok igyekeznek fellobbantani bennünk a gyűjtőszenvedélyt, avagy elhitetni velünk, hogy a boldogság titka, mondjuk, a bőr ránctalansága. Hatékony fájdalomcsillapítók ezek, csakhogy amikor elmúlik az érzéstelenítő hatás, jobban fáj az élet, mint előtte.

Való igaz, kell a tűz, kell a szenvedély a földi élet második felvonásában is. Isten szenvedélyes Úr, és mi ebben is az ő képére teremtettünk.

Isten szenvedélye, örök és égető célja Ézsaiás prófétánál olvasható: „Így szól az Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izraelt: még gyűjtök azokhoz, akiket öszszegyűjtöttem.” (Ézs 56,8). Isten „szenvedélye” abban rejlik, hogy szeretné valamennyi teremtményét visszahódítani, magához ölelni. Isten szívesen „megfertőz” minket is ezzel a szenvedéllyel. A mások iránt érzett felelősség, az Istent még nem ismerők üdvössége miatti nyugtalanság igazi gyógyír az emberi élet derékfájdalmaira. A lélekmentés olyan cél, amelyben minden energiáját, ötletességét, kreativitását kiélheti az ember. Bölcs döntés Istentől kérni tüzet és lelkesedést – mennyei kincsek gyűjtéséhez.

Dante nagy sötétlő erdeje azóta nagyobb és sötétlőbb: nehezebb megtalálni az igaz utat. De az igaz Úr segítségünkre jön, és ráigazítja lábunkat a gyógyulás és gyógyítás ösvényére.

Bálint Józsefné