Liturgikus sarok
Musica sacra IV.
Mi hangozhat el az istentiszteleten?
Az istentiszteleten nem lehet akármiről szólni. Istenről és Istennel beszélünk. Az egyház jó rendje, hogy embereket választ ki és rendel (ordinál) az ige szolgálatára, hogy a hitvallásunk megfogalmazása valóra váljék: az evangéliumot tisztán hirdetik. Az istentiszteleten nem lehet akármilyen hangokat megszólaltatni. A „bocsánat, hogy élek” és a „minden rólam szól” zenei magatartás közt meg kell találnunk a lutheránus középutat s vele a zene szolgálatának áldott formáját. (HK)
A címben megfogalmazott kérdés megválaszolásához először látnunk kell a rendelkezésre álló zenék műfaji sokszínűségét. Ehhez Dobszay László felosztását vesszük segítségül (Magyar Egyházzene I/2. szám).
Az egyházzenén belül megkülönböztethetünk vallásos, egyházi és liturgikus zenét.
Az első csoportba tartozó műveknél a vallásos gondolatok csupán indítékul szolgálnak a zeneszerző számára a komponáláshoz. Az egyházi zene templomi használatra alkalmas, a szertartások légkörébe illő zenemű. Liturgikusnak az olyan zenét nevezzük, amely eleve a liturgia céljaira készült, annak kereteit nem feszíti szét. Istentiszteleti megszólaltatásra csak az egyházi és liturgikus zene megfelelő. Vizsgáljuk meg ezeket közelebbről.
Az egyházi zenében a zeneszerző objektív hangra törekszik, tartózkodik a túlzásoktól, az érzelmességtől. Hosszú ideig a reneszánsz, ellenpontra épülő kórusmuzsikát tartották e célra legalkalmasabbnak. Ez a formai fegyelem jellemzi a 17. századi orgonazenét is.
A liturgikus zene a liturgia kívánalmaiból indul ki, voltaképpen maga is liturgia. Kiterjesztett értelemben liturgikus zenének nevezhetjük a gregoriánt, az ahhoz kapcsolódó polifon betéteket és megfelelő gyülekezeti énekeket.
A verses népének a középkorban legfeljebb betét jellegű volt a liturgiában. Egyszerű dallama az ünnepek lényegét objektíven, röviden elmondó szövegeket hordozott. A reformáció után a népének/gyülekezeti ének tartalmát, stílusát és használatát szabályozó erők meggyengültek. A 16. század néha ugyan nehézkes verselésű, mégis nemes anyaggal látta el a gyülekezeteket. A későbbi hanyatlásnak irodalmi, zenei és liturgiai okai voltak. Eddig a hagyomány rögzített egy énekrendet, amely egyúttal értékrendet is jelentett. Az idő múlásával egyre inkább az ad libitum jelleg érvényesült.
A lutheri liturgia – bár a középkori liturgikus zene sok elemét megtartotta – szemléletmódjában lényeges fordulatot hozott. Legfontosabbá az vált, hogy a gyülekezet – a passzivitásból kilépve – közösen énekeljen, az ige hallgatását bevezesse, arra válaszoljon. Ez egyrészt a liturgia drámai voltának elhalványulását eredményezte, másrészt viszont lehetővé tette, hogy kialakuljon a gyülekezeti ének, a korál műfaja. Több százra tehető azoknak a teológiailag és zeneileg értékes énekeknek a száma, amelyek közül a legjelentősebbek a 16–17(–18). századi vokális és orgonamuzsika alapjául is szolgálnak.
Az egyházi műzene evangélikus ágának első csoportja tehát a korálokhoz kapcsolódó, kórusra vagy orgonára készült feldolgozásoké. Ezekben jobban érzékelhető az istentiszteleti szituációhoz való alkalmazkodás. A második csoport a vallásos szövegű, nagyobb terjedelmű, liturgiába szervesen be nem illeszkedő műveké, melyeket a gyülekezet az igehirdetés előtt és/vagy után nyugodtan végighallgat. Ilyenek Schütz koncertjei, Bach kantátái.
Milyen következményekkel járnak ezek a megállapítások mai gyakorlatunk számára?
Istentiszteleti keretbe illeszkednek objektív hangú, értékes énekeink és az ahhoz kapcsolódó korálfeldolgozások: orgona-előjátékok, rövid kórusművek. A szertartás keretét biztosító orgonamű (preludium és postludium) szintén rövid: normál vasárnapi istentiszteleten körülbelül két perc. Csak nagyünnepi, díszesebb istentiszteleten van helye hosszabb zenének. A főének előtt szabad orgonaművet nem indokolt előadni, mert megtöri a liturgia menetét, és a betét jelleget erősíti.
Alkalmazzuk gyakrabban a rendelkezésre álló liturgikus (gregorián) dallamokat, melyek az énekverses rendbe is beleilleszthetőek (például introitus vagy responzórium formájában).
A most nem érintett gyakorlati kérdésekre sorozatunkban még visszatérünk.
Ecsedi Zsuzsa