Liturgikus sarok

Musica sacra IV.

Hozzászólás a cikkhez

Az istentiszteleten nem lehet akármiről szólni. Istenről és Istennel beszélünk. Az egyház jó rendje, hogy embereket választ ki és rendel (ordinál) az ige szolgálatára, hogy a hitvallásunk megfogalmazása valóra váljék: az evangéliumot tisztán hirdetik. Az istentiszteleten nem lehet akármilyen hangokat megszólaltatni. A „bocsánat, hogy élek” és a „minden rólam szól” zenei magatartás közt meg kell találnunk a lutheránus középutat s vele a zene szolgálatának áldott formáját. (HK)

A címben megfogalmazott kérdés megválaszolásához először látnunk kell a rendelkezésre álló zenék műfaji sokszínűségét. Ehhez Dobszay László felosztását vesszük segítségül (Magyar Egyházzene I/2. szám).

Az egyházzenén belül megkülönböztethetünk vallásos, egyházi és liturgikus zenét.

Az első csoportba tartozó műveknél a vallásos gondolatok csupán indítékul szolgálnak a zeneszerző számára a komponáláshoz. Az egyházi zene templomi használatra alkalmas, a szertartások légkörébe illő zenemű. Liturgikusnak az olyan zenét nevezzük, amely eleve a liturgia céljaira készült, annak kereteit nem feszíti szét. Istentiszteleti megszólaltatásra csak az egyházi és liturgikus zene megfelelő. Vizsgáljuk meg ezeket közelebbről.

Az egyházi zenében a zeneszerző objektív hangra törekszik, tartózkodik a túlzásoktól, az érzelmességtől. Hosszú ideig a reneszánsz, ellenpontra épülő kórusmuzsikát tartották e célra legalkalmasabbnak. Ez a formai fegyelem jellemzi a 17. századi orgonazenét is.

A liturgikus zene a liturgia kívánalmaiból indul ki, voltaképpen maga is liturgia. Kiterjesztett értelemben liturgikus zenének nevezhetjük a gregoriánt, az ahhoz kapcsolódó polifon betéteket és megfelelő gyülekezeti énekeket.

A verses népének a középkorban legfeljebb betét jellegű volt a liturgiában. Egyszerű dallama az ünnepek lényegét objektíven, röviden elmondó szövegeket hordozott. A reformáció után a népének/gyülekezeti ének tartalmát, stílusát és használatát szabályozó erők meggyengültek. A 16. század néha ugyan nehézkes verselésű, mégis nemes anyaggal látta el a gyülekezeteket. A későbbi hanyatlásnak irodalmi, zenei és liturgiai okai voltak. Eddig a hagyomány rögzített egy énekrendet, amely egyúttal értékrendet is jelentett. Az idő múlásával egyre inkább az ad libitum jelleg érvényesült.

A lutheri liturgia – bár a középkori liturgikus zene sok elemét megtartotta – szemléletmódjában lényeges fordulatot hozott. Legfontosabbá az vált, hogy a gyülekezet – a passzivitásból kilépve – közösen énekeljen, az ige hallgatását bevezesse, arra válaszoljon. Ez egyrészt a liturgia drámai voltának elhalványulását eredményezte, másrészt viszont lehetővé tette, hogy kialakuljon a gyülekezeti ének, a korál műfaja. Több százra tehető azoknak a teológiailag és zeneileg értékes énekeknek a száma, amelyek közül a legjelentősebbek a 16–17(–18). századi vokális és orgonamuzsika alapjául is szolgálnak.

Az egyházi műzene evangélikus ágának első csoportja tehát a korálokhoz kapcsolódó, kórusra vagy orgonára készült feldolgozásoké. Ezekben jobban érzékelhető az istentiszteleti szituációhoz való alkalmazkodás. A második csoport a vallásos szövegű, nagyobb terjedelmű, liturgiába szervesen be nem illeszkedő műveké, melyeket a gyülekezet az igehirdetés előtt és/vagy után nyugodtan végighallgat. Ilyenek Schütz koncertjei, Bach kantátái.

Milyen következményekkel járnak ezek a megállapítások mai gyakorlatunk számára?

Istentiszteleti keretbe illeszkednek objektív hangú, értékes énekeink és az ahhoz kapcsolódó korálfeldolgozások: orgona-előjátékok, rövid kórusművek. A szertartás keretét biztosító orgonamű (preludium és postludium) szintén rövid: normál vasárnapi istentiszteleten körülbelül két perc. Csak nagyünnepi, díszesebb istentiszteleten van helye hosszabb zenének. A főének előtt szabad orgonaművet nem indokolt előadni, mert megtöri a liturgia menetét, és a betét jelleget erősíti.

Alkalmazzuk gyakrabban a rendelkezésre álló liturgikus (gregorián) dallamokat, melyek az énekverses rendbe is beleilleszthetőek (például introitus vagy responzórium formájában).

A most nem érintett gyakorlati kérdésekre sorozatunkban még visszatérünk.

Ecsedi Zsuzsa

::Nyomtatható változat::