e-világ

Üzenet az Ararátról

Hód

Nap mint nap hallunk természeti katasztrófákról, aszályokról, nagy esőzésekről és szélviharokról. E rovat hasábjain is többször olvashatunk környezeti problémákról, arról, hogyan tesszük tönkre mi magunk a teremtett világot. Most egy aprónak tűnő hírről szeretnék beszámolni, amiről első hallásra talán azt gondoljuk, hogy csak „egy csepp a tengerben”, és nincs igazán hatással mindennapi életünkre: néhány héttel ezelőtt húsz hódot telepítettek vissza a Tisza egyik holtági szakaszába.

Az eurázsiai hód (Castor fiber) a 19. század végére szinte teljesen eltűnt kontinensünkről, csak néhány elszigetelt állománya maradt fenn Európa-szerte. Magyarországon a 19. század közepén pusztult ki véglegesen, az utolsó megfigyelés az 1850-es évekből származik. Pontosabban fogalmazva: a hód „nem kipusztult, hanem kipusztítottuk őket”. Pedig a hód egykor Magyarország – valamint Európa és Ázsia mérsékelt övi területeinek – valamennyi nagyobb vízfolyása és állóvize mellet megtalálta a számára kedvező életfeltételeket. Kipusztulásának oka elsősorban a túlzott vadászat volt, és csak másodsorban tulajdonítható a vizes élőhelyek visszaszorulásának. Szinte minden porcikájukat felhasználták: prémüket, húsukat és az úgynevezett castoreumot, vagyis egy mirigyváladékot, melyet szalicilsav-származéka miatt, gyógyhatásáért fogyasztottak.

Az eurázsiai hód az Óvilág legnagyobb rágcsálója. Egy kifejlett egyed a 20-30 kilogrammot is elérheti. Igen jellegzetes, lapos, pikkelyes farka és úszóhártyás lába van, így alkalmazkodott a vízben való mozgáshoz. Kanadai rokonától eltérően az eurázsiai hód ritkán épít várat, leginkább partoldalakba vájt üregekben lakik. Az üreg bejárata a víz alatt van, amely védelmet biztosít a szárazföldi ellenségek ellen. Rendszerint éjszaka indul táplálékszerző útjára. Nyáron főleg lágyszárúakat (kedvelt eledelei közé tartozik a fehér tündérrózsa, a vízitök, libatop), télen különböző fák (nyár, fűz és nyír) kérgét fogyasztja. Hogy vékonyabb gallyakhoz, rügyekhez jusson, egész fákat is képes kidönteni (addig rágja körbe a törzs alját, amíg a fa kidől). Az eddigi megfigyelések szerint 150 lágyszárú és 80 fás szárú növényfaj között „válogat”. Télre üregében élelemraktárt létesít, így akkor sem marad táplálék nélkül, ha a megfagyott jégtakaró miatt nem tudja elhagyni kotorékát. Tartós, monogám párkapcsolatban (!) és hierarchikusan felépülő, többgenerációs családokban él. Természetes ellensége a hiúz, a farkas, a barnamedve és a rozsomák.

Az elmúlt évtizedekben számos országban sikeresnek bizonyult a hódok visszatelepítése, ezért a WWF 1996-ban nálunk is beindította programját. Két év alatt 32 hódot telepítettek vissza a Gemenci-erdőbe, ezt követően 2000-ben 14 hód érkezett a hajdan kiterjedt lápjairól híres Hanságba. Néhány hete a visszatelepítési program a Tiszánál folytatódott, ahol 20 Németországból érkező egyedet engedtek egy holtági szakaszba. Részben a visszatelepítéseknek, részben az Ausztria felől történő „bevándorlásoknak” köszönhetően ma már mintegy 400 hód él Magyarországon.

És miért fontos mindez számukra? Hiszen lehet, hogy sajnálkozunk egy-egy faj megfogyatkozásán vagy kipusztulásán, mégsem látjuk az összefüggést e tény és a saját életünk között. De vajon mondhatjuk-e, hogy a hódokra nincs szükségünk?

Isten teremtett rendjében minden élőlénynek megvan a maga helye; az életközösségek minden tagjának fontos szerepe van a természet egyensúlyának fennmaradásában. Egy-egy faj kipusztulásának sokkal nagyobb hatása van, mint gondolnánk, mivel minden élőlény számos szállal kapcsolódik környezetéhez és fajtársaihoz. Például a hódok által kidöntött fák hamar kisarjadnak, elhagyott váraikban vidra, róka és borz telepedhet meg, vagy a növényvilág foglalja el azokat. Az általuk épített gátak mögött kialakuló tó népes állatsereget vonz, továbbá ez a gát a rajta keresztül folyó víz szűrőjéül is szolgál. A gát mögötti megemelkedett vízszint következtében a talajvízszint is meg- nő, így nedvességkedvelő növénytársulások jelenhetnek meg ott. És nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy minden egyes élőlény a teremtett világ része, „a családom tagja”, önmagában is érték.

A hódok visszatelepítésével tettünk valamit a természet rendjének visszaállításáért, azonban a valódi megoldás az lenne, ha ezt a rendet megóvnánk a pusztulástól.

Jerabek-Cserepes Csilla