Liturgikus sarok
Minden istentisztelet húsvéti!
Olvasóink talán emlékeznek még rá, hogy karácsonykor azzal a gondolattal rukkoltam elő, hogy minden istentisztelet karácsonyi. A hétről hétre ismétlődő angyali énekre (Dicsőség a magasságban Istennek), az inkarnáció - nem csak karácsonykor megismétlődő - csodájára alapozva fogalmaztam meg akkori mondanivalómat. Fél év sem telt el, és most meg azt írom: minden istentisztelet húsvéti. Vállalom, ha emiatt szó éri a ház elejét. Igenis, minden vasárnap húsvétvasárnap. Így hitték az első keresztények, s így valljuk mi is.
A kereszténység minden más vallástól eltérő üzenete és gyakorlata volt az, hogy az ünnepet a hét első napján tartották. Nem lehetett volna megőrizni az Ószövetség népének szokását, a szombat ünneplését? Miért kellett eltérni a több ezer éves hagyománytól? A válasz egyszerű: mert a húsvét tényén, ünneplésén, megjelenítésén áll vagy bukik minden. Pál apostol egészen radikálisan fogalmaz: ha Krisztus nem támadt fel a halálból, akkor hiábavaló a mi hitünk, de az igehirdetésünk is (1Kor 15,14). Ha nem húsvét és az odavezető nagypénteki kereszt áll a hitünk központjában, akkor semmiben sem különbözünk a történelemben megjelenő és annak süllyesztőjében hamar eltűnő szektáktól, vallásoktól. Az apostol örömmel kiált fel: ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak első zsengéje ("prototípusa") (1Kor 15,20).
A keresztény istentiszteleteket mindig vasárnap tartották. Már önmagában ez is hitvallás volt a Krisztus-tanítványok részéről: abban a történelmi helyzetben, kulturális környezetben a vasárnapi összejövetel is a hitükről prédikált. De jó, ha tudatosítjuk: ma is - amikor kétezer év alatt megszokott, természetes lett, hogy vasárnap ünnepelünk - újra csak hitvallássá válik az összejövetel. Ha vasárnap nem dolgozunk, megszakítjuk a heti hajtást, és van időnk önmagunkra, egymásra és Istenre, az sokatmondó jellé válhat a környezetünk számára. Ha valóban megéljük, hogy számunkra a vasárnap a hét első napja, akkor talán elgondolkodnak az emberek azon, hogy vajon miért vélekedünk ilyen furcsán. Ha a hét első napja számunkra Jézusról szól, ha ezt a napot úgy tekintjük, mint a vele való új élet ajándékának jelét, akkor valóban hitvallássá válik a vasárnapi istentisztelet.
Minden vasárnap húsvétvasárnap, és minden istentisztelet húsvéti - abban az értelemben is, hogy nem vallásos összejövetelt tartunk, hanem a feltámadott és élő Jézus Krisztus valóságos jelenlétét élvezzük. Amikor igét hallgatunk, ő szólal meg. Nem üzen, mint aki távol van (az idő vagy a tér távolában), hanem megszólít, mint aki jelen van. Amikor az úrvacsorai asztalhoz telepedünk, nem egyszerűen az utolsó vacsoráról emlékezünk meg, hanem Jézus asztala köré gyűlünk, aki maga hív meg, és lát vendégül minket, önmagát tálalva nekünk. Ünneplésünk középpontjában nem a régmúlt neves alakja, a történelem régen eltávozott, de ma is nagy hatású személyisége áll, hanem az a halált legyőző és élő Úr, aki a Genezáreti-tó partján a tűz melegével, a terített asztallal és a békesség szavával fogadta az elcsigázott, újra halásznak állt tanítványokat, és aki ma is így tesz velünk, egyháza tagjaival.
A húsvéti tudósítások drága mondatai közül számomra az egyik legkedvesebb az, amikor a két angyal az üres sírnál így szól a rémült asszonyokhoz: "Mit keresitek a holtak között az élőt?" (Lk 24,5) Ez a kérdés visszhangzik kétezer év óta. Azt üzeni: ne a múltban keressétek Jézust, hanem a jelenben, az istentisztelet közösségében, hiszen ott találkozhattok vele. Húsvét évről évre megismétlődik. A Feltámadott elénk áll, és azt mondja: "Békesség néktek."
Hadd álljon itt végezetül húsvét ünnepének - minden vasárnapon érvényes - kollektaimádsága: "Urunk, Istenünk, aki szent Fiadat föltámasztottad a halálból, és ezzel bizonyossá tetted, hogy a bűn hatalmát megtörte, és a halál köteleit megoldotta: kérünk, űzd ki belőlünk is a halál félelmét, és töltsd be szívünket az örök élet örömével, az élő Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen."
Hafenscher Károly (ifj.)