A közelmúlt krónikája

Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) április 8-án tartotta e havi fórumbeszélgetését. Nagycsütörtöki összejövetelünkön Az úrvacsora jelentősége és szerepe a személyes és közösségi megújulásban kérdését jártuk körbe. A kezdőáhítatot és a beszélgetést bevezető előadás megtartását jelen sorok írójára bízták, aki gondolatait most az olvasókkal is szeretné megosztani.

Az úrvacsora – mely a keresztség mellett a másik szentségünk – nem az egyháznak az elmúlt évszázadok során kialakult szokása, hanem Krisztus rendelése. Szentség, mivel Jézus rendelte el, látható jele van (az ostya és a bor), és az örök élet ígérete fűződik hozzá: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,54)

Az úrvacsora eredete az ószövetségi páskavacsorára vezethető vissza, melylyel Izrael népe az Egyiptomból való szabadulásra emlékezett. Jézus az évszázadok alatt kikristályosodott liturgikus rend szerint végzett családi istentisztelet keretében tanítványaival együtt fogyasztotta el a páskavacsorát. Ez tehát nem hitéleti magánakció volt, hanem közösségi alkalom! Különösen fontos ezt hangsúlyoznunk ma, az individuális vallásos törekvések idején, hiszen a mi hitünk mindig közösségben megélt, a föltámadt Krisztussal és a benne hívőkkel megélt közösség! A megszokott páskavacsora új tartalommal telt meg, mikor Jézus a kovásztalan kenyeret mint az ő testét, a bort pedig mint az ő vérét adta tanítványainak. Egy új szövetség zálogát és forrását adta testében és vérében, mely gyökeresen új kapcsolatot jelent Isten és ember között: nem a törvény betartása következtében, hanem az életét értünk, helyettünk és miattunk feláldozó, a világ bűnét hordozó Isten Bárányába vetett bizodalmas hitünk révén részesülünk az örök élet ajándékában. Maga a föltámadott és megdicsőült Krisztus lép velünk valóságos közösségre az úrvacsorában. Önmagát adja, és ezzel áldozati halálának minden áldását kínálja: bűnbocsánatot, életet, békességet, üdvösséget.

Evangélikus hitünk szerint az úrvacsorában Krisztus valóságos testét és vérét vesszük magunkhoz az ostyában és a borban. Nem jelképes, csak lelki síkon megvalósuló eseményként, de nem is úgy, hogy a pap átlényegítő szavai volnának szükségesek az ostya és a bor átváltozásához. Úgy hisszük el Jézus szavait, ahogyan ő mondta azokat: „Ez az én testem, ez az én vérem.” Krisztust tehát nem máshol kell keresnünk, hanem ott, ahol ígérete szerint valóban jelen van: a hangzó igében és az úrvacsorában.

Ahol pedig Krisztus jelen van (az igében, a kenyér és a bor jegyeiben), ott mindig a teremtés csodája történik meg: egyes emberek élő Krisztus-hitre jutnak. A személyes és az egyéni megújulás összefügg, és egymást feltételezi. Az egyház közössége ugyanis a Krisztusban hívő és a vele, belőle (igéjével, testével és vérével) táplálkozók közössége.

Az úrvacsorai közösség különleges közösség. Egyrészt közösség a „méltóságban”: mindenki méltatlan rá, mégis kapjuk – ingyen, kegyelemből. A térdeplőn a társadalmi, rangbeli, műveltségbeli vagy vagyoni különbségek ellenére mindenki „egy szintre” kerül. Mindenki ugyanazt kapja – függetlenül attól, hogy mióta tagja Krisztus egyházának. De ez az „ugyanaz” éppen elég tápláléka az örök életnek! Az úrvacsorai közösség közösség a múltban, jelenben és jövőben élő keresztény testvéreinkkel – Krisztuson keresztül valóságosan, teret és időt átívelve –, de közösség a „kóstolóban” is: abban, hogy segítségével megízlelhetjük az eljövendő ország örömét. (Ha a „kóstoló” ilyen páratlan, milyen lehet a folytatás a mennyei vacsorán?)

Mindezeket átgondolva kérdezhetjük: ha az úrvacsorában ilyen sokféle ajándékot ad nekünk föltámadott Urunk, miért élünk vele olyan ritkán? Nem az úrvacsoravétel ritkasága-e az egyik döntő oka annak, hogy gyülekezeteink gyakran inkább közönségként, mint közösségként élik át az istentiszteletet? Biztos, hogy helyes az első úrvacsoravétel időpontját a konfirmáció emberi hagyományához kötni? (Ismerek olyan, még nem konfirmált gyermekeket, akik elhiszik Jézusnak, hogy amit állít az ostyáról és borról, az igaz.) Az egyházon belüli, az első úrvacsoravétel időpontjára nézve különféle gyakorlat ismeretében még inkább fel kell tennünk a kérdést: emberi hagyománnyal útját állhatjuk-e a Krisztus testében és vérében hittel részesülni kívánóknak? Nem szorul-e háttérbe az úrvacsora öröm jellege – azé az örömé, mely a gyónásban a Krisztusért kegyelmet kapott bűnös szívéből fakad?

Egyéni és közösségi megújulás nincs Krisztussal való közösség nélkül! Márpedig őt csak ott találjuk, ahol ígérete szerint jelen van: az evangélium élő igéjében és az úrvacsora szentségében. Ezért és így becsüljük, keressük az ostyában és borban velünk valóságos közösségre lépő, bűnbocsánatot, üdvösséget, békességet adó Krisztussal való közösséget!

Kovács László