A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) április 8-án tartotta e havi fórumbeszélgetését. Nagycsütörtöki összejövetelünkön Az úrvacsora jelentõsége és szerepe a személyes és közösségi megújulásban kérdését jártuk körbe. A kezdõáhítatot és a beszélgetést bevezetõ elõadás megtartását jelen sorok írójára bízták, aki gondolatait most az olvasókkal is szeretné megosztani.

Az úrvacsora – mely a keresztség mellett a másik szentségünk – nem az egyháznak az elmúlt évszázadok során kialakult szokása, hanem Krisztus rendelése. Szentség, mivel Jézus rendelte el, látható jele van (az ostya és a bor), és az örök élet ígérete fûzõdik hozzá: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom õt az utolsó napon.” (Jn 6,54)

Az úrvacsora eredete az ószövetségi páskavacsorára vezethetõ vissza, melylyel Izrael népe az Egyiptomból való szabadulásra emlékezett. Jézus az évszázadok alatt kikristályosodott liturgikus rend szerint végzett családi istentisztelet keretében tanítványaival együtt fogyasztotta el a páskavacsorát. Ez tehát nem hitéleti magánakció volt, hanem közösségi alkalom! Különösen fontos ezt hangsúlyoznunk ma, az individuális vallásos törekvések idején, hiszen a mi hitünk mindig közösségben megélt, a föltámadt Krisztussal és a benne hívõkkel megélt közösség! A megszokott páskavacsora új tartalommal telt meg, mikor Jézus a kovásztalan kenyeret mint az õ testét, a bort pedig mint az õ vérét adta tanítványainak. Egy új szövetség zálogát és forrását adta testében és vérében, mely gyökeresen új kapcsolatot jelent Isten és ember között: nem a törvény betartása következtében, hanem az életét értünk, helyettünk és miattunk feláldozó, a világ bûnét hordozó Isten Bárányába vetett bizodalmas hitünk révén részesülünk az örök élet ajándékában. Maga a föltámadott és megdicsõült Krisztus lép velünk valóságos közösségre az úrvacsorában. Önmagát adja, és ezzel áldozati halálának minden áldását kínálja: bûnbocsánatot, életet, békességet, üdvösséget.

Evangélikus hitünk szerint az úrvacsorában Krisztus valóságos testét és vérét vesszük magunkhoz az ostyában és a borban. Nem jelképes, csak lelki síkon megvalósuló eseményként, de nem is úgy, hogy a pap átlényegítõ szavai volnának szükségesek az ostya és a bor átváltozásához. Úgy hisszük el Jézus szavait, ahogyan õ mondta azokat: „Ez az én testem, ez az én vérem.” Krisztust tehát nem máshol kell keresnünk, hanem ott, ahol ígérete szerint valóban jelen van: a hangzó igében és az úrvacsorában.

Ahol pedig Krisztus jelen van (az igében, a kenyér és a bor jegyeiben), ott mindig a teremtés csodája történik meg: egyes emberek élõ Krisztus-hitre jutnak. A személyes és az egyéni megújulás összefügg, és egymást feltételezi. Az egyház közössége ugyanis a Krisztusban hívõ és a vele, belõle (igéjével, testével és vérével) táplálkozók közössége.

Az úrvacsorai közösség különleges közösség. Egyrészt közösség a „méltóságban”: mindenki méltatlan rá, mégis kapjuk – ingyen, kegyelembõl. A térdeplõn a társadalmi, rangbeli, mûveltségbeli vagy vagyoni különbségek ellenére mindenki „egy szintre” kerül. Mindenki ugyanazt kapja – függetlenül attól, hogy mióta tagja Krisztus egyházának. De ez az „ugyanaz” éppen elég tápláléka az örök életnek! Az úrvacsorai közösség közösség a múltban, jelenben és jövõben élõ keresztény testvéreinkkel – Krisztuson keresztül valóságosan, teret és idõt átívelve –, de közösség a „kóstolóban” is: abban, hogy segítségével megízlelhetjük az eljövendõ ország örömét. (Ha a „kóstoló” ilyen páratlan, milyen lehet a folytatás a mennyei vacsorán?)

Mindezeket átgondolva kérdezhetjük: ha az úrvacsorában ilyen sokféle ajándékot ad nekünk föltámadott Urunk, miért élünk vele olyan ritkán? Nem az úrvacsoravétel ritkasága-e az egyik döntõ oka annak, hogy gyülekezeteink gyakran inkább közönségként, mint közösségként élik át az istentiszteletet? Biztos, hogy helyes az elsõ úrvacsoravétel idõpontját a konfirmáció emberi hagyományához kötni? (Ismerek olyan, még nem konfirmált gyermekeket, akik elhiszik Jézusnak, hogy amit állít az ostyáról és borról, az igaz.) Az egyházon belüli, az elsõ úrvacsoravétel idõpontjára nézve különféle gyakorlat ismeretében még inkább fel kell tennünk a kérdést: emberi hagyománnyal útját állhatjuk-e a Krisztus testében és vérében hittel részesülni kívánóknak? Nem szorul-e háttérbe az úrvacsora öröm jellege – azé az örömé, mely a gyónásban a Krisztusért kegyelmet kapott bûnös szívébõl fakad?

Egyéni és közösségi megújulás nincs Krisztussal való közösség nélkül! Márpedig õt csak ott találjuk, ahol ígérete szerint jelen van: az evangélium élõ igéjében és az úrvacsora szentségében. Ezért és így becsüljük, keressük az ostyában és borban velünk valóságos közösségre lépõ, bûnbocsánatot, üdvösséget, békességet adó Krisztussal való közösséget!

Kovács László

::Nyomtatható változat::