Egyházunk egy-két hete

Egyháztörténeti jelentőségű pillanat tanúi lehettek mindazok, akik április 24-én részt vettek a Nők Luther-kabátban című konferencián az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Az EHE gyakorlati tanszéke, valamint a Női Misszió által szervezett rendezvényen első ízben mondatott ki: egyházunk bocsánattal tartozik azért, hogy női szolgatársait évtizedeken át méltatlan és gyakran megalázó helyzetben – „lelkészi munkatársi” státusban – tartotta.

A Magyarországi Evangélikus Egyházban 1972-ben avatták fel az első lelkésznőt. Nők már korábban is tanulhattak a teológián, ám hiába fejezték be tanulmányaikat – idén lesz nyolcvan (!) esztendeje annak, hogy diplomát szerzett hazánkban az első teológa (női hallgató) –, őket nem ugyanazok a szolgálati jogok illették meg, mint a férfiakat. A háború előtti generáció tagjai csupán hitoktatókként helyezkedhettek el. Az 1955 után végzetteknek lehetőségük volt ugyan a gyülekezeti szolgálatra, de csak úgynevezett „lelkészi munkatársi” minőségben. Ez azt jelentette, hogy a férfi lelkészek mellé lettek beosztva, nem viselhettek Luther-kabátot, nem végezhettek kazuális szolgálatokat (esketés, temetés), nem oszthattak úrvacsorát, és önállóan nem irányíthatták a gondozásukra bízott gyülekezeteket. Javadalmazásuk is jóval alatta maradt a férfiak jövedelmének…

Az egyház megköveti

a lelkésznőket

„Isten elhívása visszavonhatatlan” – a Római levélből (11,29) választott mottó remekül illett a női lelkészek szolgálatba állításának 30. évfordulójára emlékező konferenciához. A visszavonhatatlan elhívásról, a nehézségek ellenére is vállalt küldetésről tanúskodtak az előadások és a köszöntések, illetve a fórumbeszélgetésen adott őszinte, személyes hangú válaszok, és ezt támasztotta alá az igehirdetés üzenete is.

A teológia dísztermében elsőként a Női Misszió vezetője, B. Pintér Márta üdvözölte a megjelenteket, felolvasva Mádl Dalma köszöntő sorait is, majd D. Szebik Imre lépett a pulpitushoz. Az elnök-püspök egyházunk vezetői nevében kért elnézést azért, mert egykor nem a teológiai felismerés, hanem csupán a szükség, a lelkészhiány miatt alkalmaztak női pásztorokat. Megkövette a „tiszteletes asszonyokat” azért is, mert példaértékű helytállásuk ellenére – pusztán női mivoltuk miatt – sokszor kerültek méltatlan helyzetbe.

Köszöntötte az egybegyűlteket dr. Nagy Gyula nyugalmazott püspök is. Ő mindenekelőtt 1987. június 20-ra, arra a napra emlékezett vissza, amikor tizenhárom női teológushallgatót avatott teljes jogú lelkésszé. Ettől kezdve lett „természetes és automatikus gyakorlat” egyházunkban, hogy a teológákat is lelkészi szolgálatba állítják. Addig csak egy-egy nőt avattak fel lelkésszé: elsőként – 1972. november 19-én – Kovács Etelkát.

A testvéregyházak köszöntését Csapó Emma (Magyar Katolikus Nők Fóruma), Szabóné Papp Klára (Magyarországi Metodista Egyház), valamint Kovács Gézáné (Evangéliumi Alliansz Női Tagozata) tolmácsolta. Örömmel üdvözölte a jelenlévőket az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal képviseletében érkezett Szvatits Kármen tanácsos is.

Az egyházi szolgálat mai értelmezése címmel tartott előadásában D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök a lelkészi hivatal (Amt, ministry) bibliai és egyháztörténeti áttekintését tárta a hallgatóság elé. A 20. századhoz érve hangsúlyozta: nincs olyan bibliai ige, amely tiltaná a nők ordinációját. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlése 1984-ben két határozatot is hozott a nők lelkészi szolgálatával kapcsolatban.

Az LVSZ kérte a nőket lelkésszé nem avató tagegyházakat, vizsgálják meg gyakorlatukat, és változtassanak rajta. A többieket pedig arra ösztönözték, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a nők a férfiakéhoz hasonló szolgálati feltételekhez jussanak. Ezeket a döntéseket a későbbiekben többször is megerősítették.

A női lelkészség képekben

Bába, gazdasszony vagy „határsértő” – a Münchenből érkezett vendég előadó, dr. Brigitte Enzner-Probst jellemezte ezekkel a meghökkentő képekkel a női lelkészi szolgálatot. A szolgálat jövőjével kapcsolatban dr. Brigitte Enzner-Probst az 1996-os európai női zsinaton elhangzottakat idézte: „A lelkésznő legyen olyan, mint a szülésnél segédkező bába: nem ő az anya; ő csak jelen van, hogy az új élet születésekor segédkezzék. Legyen nyitott és barátságos, mint egy gazdasszony, aki az élet megfáradt vándorait étellel, itallal kínálja. Legyen olyan, mint egy »határsértő«, aki két világban él: ismeri a mindennapok gondját, de Isten rejtett és mégis mindenütt jelen lévő országát is” – mondta.

Egyházunk vezetői némi „elégtétellel” nyugtázhatták, hogy bajor testvéreink csak jövőre (!) ünneplik a női lelkészi szolgálat bevezetésének harmincadik évfordulóját.

Isten elhívása

visszavonhatatlan

A mai lelkésznők helyzete annyival könnyebb, mint elődeiké, hogy van már előttük követendő példa: az „úttörőké”. Az ebédszünet utáni fórumbeszélgetésen az elsőként avatott Kovács Etelkával, a másodiknak ordinált Pintérné Nagy Erzsébettel, valamint Nobik Erzsébet lelkésznővel beszélgetett Szabóné Mátrai Marianna, az EHE Gyakorlati Intézetének vezetője.

Mindhárman őszintén szóltak szolgálatuk évtizedeiről, nem hallgatva el a nehézségeket sem, ám kiemelve, hogy gyülekezeteik mindig támogatták őket.

A konferencia a zuglói evangélikus templomban tartott istentisztelettel zárult, amelyen – Lk 10,38–42 alapján – Gáncs Péter püspök hirdette Isten igéjét. Prédikációjában utalt arra is, hogy a nap mottója az elhívás fontosságára irányítja a figyelmet. Ahol élet van, ott feszültség van: a lelkésznőknek Jézusra figyelve kell szembenézniük a család és a hivatás, valamint a magán- és a közélet öszszeegyeztetésének nehézségeivel.

Mindazok, akik április utolsó szombatján részt vettek ezen a konferencián, a találkozások, beszélgetések élményével vagy éppen a mindenkihez szóló, erőt adó áldás ajándékával gazdagodhattak. Magukkal vihették az elődök hiteles életpéldáit is, amelyek azt bizonyították, miként válhat erőt adó valósággá az ige: „Isten elhívása visszavonhatatlan.”

Gazdag Zsuzsanna

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem