Keresztény szemmel

Április utolsó hetében az Erasmus csereprogram keretében Paavo Kettunen finn gyakorlati teológiai professzor volt az Evangélikus Hittudományi Egyetem vendége. Az itt tartott előadásainak írott változata a közeljövőben a Lelkipásztor című folyóiratban is olvasható lesz. Kutatásainak hátteréről, életéről beszélgettünk vele – magyarul, hiszen a professzor az 1976/77-es tanévben ösztöndíjasként tanult teológiánkon.

– Miért jön Magyarországra tanulni egy finn teológus? Mi tanulható meg itt, ami Finnországban nem?

– Diákként egy évig tanultam az akkori Nyugat-Németországban, majd egy év lelkészi szolgálat után Budapestre jöttem. Ezáltal egy másik világba tekinthettem bele: nyugati társadalomból keletibe, többségi egyházból szórványhelyzetben lévőbe.

– Hogyan formálták ezek a tapasztalatok a lelkészi munkáját a későbbiekben?

– Világossá vált, hogy nem élhetünk úgy, mintha csak a mi nyugati világunk létezne, mintha ezen kívül nem is lenne élet. A lelkigondozás és a diakónia is közelebb került egymáshoz a személyes teológiámban.

– Az egyik előadását a bűntudat és szégyen témakörében tartotta. Hogyan talált rá erre a kutatási területre?

– Tulajdonképpen véletlenül. A doktori dolgozatomat a kórházi lelkigondozásról írtam. Kutatásaim során szembesültem azzal, hogy az embereknek igényük van a gyónásra. Abban az időben a gyónásról csak statisztikai jellegű vagy rendszeres teológiai kutatásokat végeztek, például olyan kérdésekkel, hogy „Mit mondott Luther a gyónásról? Milyen a helyes gyónás?”. De senki nem kutatta a valóságot. Világos volt, hogy a lelkészektől nem tudok erre vonatkozóan információt kérni, hiszen őket köti a titoktartás. Ezért gyülekezeti tagokat kértem meg arra, írják le, miért mentek gyónni, mi történt a gyónás során, érezték-e, hogy segítséget kaptak. Arra is rákérdeztem, hogy milyen gyóntatót szeretnének maguknak az emberek, tehát férfit vagy nőt, lelkészt vagy nem lelkészt. Sok olyan helyzetről beszámoltak, amelyben nem jelentett megkönnyebbülést a gyónás. Itt vetődik fel a kérdés, hogy mi a különbség a bűntudat és a szégyen között. A bűntudatra válasz a bűnbocsánat, a szégyenre viszont nem, mert az sokkal mélyebbről fakad, és nem köthető egyetlen konkrét cselekedethez.

Ugyanakkor sok lelkész úgy gondolta, hogy a bűnbocsánat a legfontosabb, amit csak adni lehet, és ha valaki bűnbocsánatot kér, annak azt feltétlenül meg kell adni. Pedig van olyan helyzet, amikor ez helytelen lépés. Ha például valaki azt érzi, hogy nem fontos senkinek, hogy értéktelen, akkor szinte azért kér bocsánatot, hogy él. Felemás dolog erre azt válaszolni: semmi baj, megbocsátom, hogy élsz. Ezzel csak megerősítenénk abban a hitében, hogy létéért valóban bocsánatot kell kérnie, pedig azt kellene éreztetni vele, hogy a léte értékes. Ez utóbbi a kegyelemhirdetés – és ez nem ugyanaz, mint a feloldozás, még ha az egyházi szóhasználatban összemosódik is a kettő.

– Ez a gyónásról szóló kutatás már lezárult. Hogyan tovább?

– A szégyen kérdésével jelenleg többen is foglalkozunk. Mit szégyellnek az emberek? Az egyik részterület a családi állapottal kapcsolatos. Mit éreznek azok, akiknek nincsen olyan szép családjuk, mint amilyen a „nagykönyvben meg van írva”: férj, feleség, két gyerek? Mit éreznek az elváltak, a gyermektelenek, a társ nélkül élők egyházi közegben, istentiszteleten? Mit szégyellnek maguk, a gyülekezet és Isten előtt? Mit sugall nekik az egyházi környezet, az igehirdetés, milyen szégyenérzeteket gerjeszt bennük? A másik terület a szexualitás kérdése. Ez azért fontos, mert – ahogyan a kutatásokból kiderült – a szexualitással kapcsolatos szégyenérzet nagy hatással van a lelki életre. Az utolsó részterület a lelki életben előforduló szégyent vizsgálja. Ez például úgy jelenik meg, hogy az ember fél, hogy Isten nem tartja őt értékesnek. A személyes életút, a profán tapasztalatok összefonódnak a lelki élettel. Ha valaki az életben kitaszítottnak érzi magát, ha azt tapasztalta, hogy mások nem figyelnek rá, akkor ez hatással van az istenképére, a lelki és imádságos életére is.

– Miben látja ma a gyakorlati teológia szerepét?

– Amikor a hitről beszélünk, mindig az emberről is beszélünk, mégpedig a hús-vér emberről. Hiszen Jézus is emberré lett, éppúgy volt ember, mint Isten. Azt is komolyan kell vennünk, hogy az ember nemcsak gondolkodó, hanem érző lény is. Az igazán fontos dolgokat nemcsak tudjuk, hanem érezzük és tapasztaljuk is. A gyakorlati teológia erre a fontos igazságra is fel kell, hogy hívja a figyelmet. Igaz, hogy a lelki élet gyakorlatának, például egy istentisztelet ünneplésének nem az a funkciója, hogy élményt nyújtson, de ha Istennel találkozunk, szükségszerűen azzá lesz. Nem biztos, hogy kellemes lesz ez az élmény, hiszen ha szembesülünk önmagunkkal, az akár rossz érzéseket is kelthet bennünk. Ám az élmény, érzés, tapasztalat létét nem tagadhatjuk le.

A hit megélésekor az ember magával cipeli egész élettörténetét, attól nem képes függetleníteni magát. A gyakorlati teológia feladata, hogy felhívja a figyelmet az elhallgatott emberi oldalra, és hogy kapcsolatot teremtsen közte és az egyházi tanítás között.

Zsugyel Adél

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem