Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2004 - 2 - EvÉlet - Lelki segély

EvÉlet - Lelki segély

EvÉlet - Lelki segély

Rovatgazda: Szőkéné Bakay Beatrix
Népszerű magazinok szakértői szívesen válaszolnak olyan olvasói levelekre, amelyek orvosi, pszichológiai vagy éppen grafológiai kérdésekkel keresik meg szerkesztőségüket. Mostantól az Evangélikus Élet hasábjain is bemutatkozik egy hasonló rovat. Hát már nekünk is muszáj a sajtópiac által diktált divatot követnünk? – vetődhet fel a kérdés. Nem, de arra az útkeresésre feltétlenül reflektálnia kell egy önmagára igényes egyházi lapnak, amely egyre inkább körvonalazódik olvasóiban: Mit jelent a hétköznapokban kereszténynek lenni? Hogyan és miben nyilvánul meg a Krisztus-hívő ember világnézete a gyakorlatban? Vannak-e biblikus és protestáns erkölcsiséget hordozó módszereink arra, hogyan tehetjük harmonikussá házasságunkat, hogyan neveljük gyermekeinket, milyen legyen a munkához, pénzhez, a szabadidőnk eltöltéséhez való hozzáállásunk, hogyan kezeljük az életünkkel együtt járó konfliktushelyzeteket, és mi segít veszteségeinket feldolgozni? Az Úr Jézus a főpapi imádságában erre kéri mindannyiunk Atyját: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15) Hitünk szerint hetilapunk minden cikke arról beszél, hogy miként követjük Krisztust ebben a világban, Istenünk gondviselésétől kísérve. Most szeretettel várjuk olyan leveleiket is, amelyek konkrét kérdéseket fogalmaznak meg, mert valós élethelyzetekben születtek, és arra keresik a sorsdöntő választ: merre, hogyan tovább a keskeny úton? A lelkész pedig a Szentírással a kezében, empátiával és Isten Szentlelkének a vezetését kérve válaszol, ha szükséges, szakértők bevonásával.

*„Szüleimtől vallásos nevelést kaptam. Rendszeresen jártunk a templomba, és hitoktatásra is örömmel mentem. Konfirmációm után egy évvel édesanyám meghalt. Nem sokkal később édesapám nevelőanyát hozott a házhoz. Bár húgommal együtt mindig tiszta ruhában jártunk, és iskoláztattak is bennünket, mégis nagyon hiányzott édesanyánk őszinte szeretete. Testiekben nem, de lelkiekben sokat nélkülöztünk. Az otthoni rideg légkör elől a korai házasságba menekültem. Hála Istennek, ma már nekem is saját családom van, és sok örömünk van egymásban. Gyermekeimmel naponta imádkozunk, és bibliaórára is küldöm őket. Szívem mégis tele van rettegéssel, állandó szorongással. Folyton attól félek, hogy ennek az idillnek vége lehet, és elveszítjük egymást. Újabban már aludni sem tudok, gyakori migrén gyötör, és étvágyam sincs. Szeretném visszakapni a lelki békémet.”*

A ma emberének egyik legnagyobb lelki gyötrelme a bizonytalanság érzetéből fakadó benső szorongás. Ha létünknek nincs biztos alapja, építkezni sem merünk rá. A jövő ködösnek és kiszámíthatatlannak tűnik, és ijesztő meglepetéseket tartogathat. A miértek azonban mindig a múltban keresendők. Kedves levélíró testvérem szorongása és a már pszichoszomatikus tünetekkel is együtt járó aggodalma a le nem zárt, el nem rendezett múlt következménye. Szeretett édesanyja oly korai halálának fel nem dolgozott gyásza és az elszakadás rettenetes fájdalma elkíséri érett felnőttkorában is. Érthető, hogy gyermekeit szeretné megóvni attól, hogy mindezt ők is átéljék. Elsősorban azonban arra van szüksége, hogy elfogadja a visszavonhatatlan tényt: hívő édesanyja már az Úrnál van. Engedje nyugodtan pihenni őt. Vigasztalódjon Urunk igéjével: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” (1Thessz 4,13–14) Másodsorban döntő jelentőségű lenne, ha őszintén beszélgethetne édesapjával és nevelőanyjával. Úgy olvasom ki sorai közül, hogy elfojtott haragot, sértettséget táplál velük szemben, mert úgy érzi, drága édesanyja helyére nem lett volna szabad senkinek sem állnia. Ugyanakkor bűntudat is szorongathatja, hiszen felnevelték, jövőjét testvérével együtt megalapozták, még ha eközben – legjobb szándékuk ellenére is – sok hibát követtek el. Próbáljon meg nekik ezért megbocsátani, hiszen minden bizonnyal az ő útjuk is nagyon nehéz lehetett. Keresse fel őket, és mondjon köszönetet nekik törődésükért, hiszen – bizonyos vagyok benne – szeretik önt. A megbocsátó szeretet mázsás súlyokat gördít majd le az ön szívéről, és szabaddá teszi arra, hogy Isten békessége beköltözhessen a helyükre.

Harmadsorban szüntelenül tartsa szem előtt az Úr gondviselő kísérését, amelyet a múltban megtapasztalt. Családdal ajándékozta meg, és igéjével szüntelenül munkálkodott életében. Nagy kincs az, hogy közösen tud imádkozni a gyermekeivel. Mondja el velük együtt Jézusnak a félelmeit. Ha ki tudjuk mondani, meg tudjuk fogalmazni életünk Ura előtt azt, ami gyötör, máris könnyebbül a teher. Hiszen a félelem megnyomorít, tönkreteszi emberi méltóságunkat, mert végső soron azt fejezi ki, hogy nem bízunk eléggé Istenben.

A kísértő irreálisan felnagyítja előttünk a jövő félelmetes lehetőségeit. A szorongás pedig folyton tárgyat keres magának, amelyhez hozzátapadhat. Ezt nem szabad engednünk. A lezáródott múltat a még nem látható jövővel együtt le kell tenni Krisztus kezébe. Hányszor éltük már át, hogy a félelmetesnek tűnő holnap elérkezett, és mára már tegnappá vált, túljutottunk rajta: az elképzelt rémségek – Istennek legyen hála érte – elkerültek. Ővele mehetünk tovább.

Kedves levélíró testvérem! Kigyógyulhat félelmeiből, ha saját és családja múltját, jelenét és jövőjét rá meri bízni arra a kegyelmes Atyára, aki annyira szeretett, hogy egyszülött Fia vére árán is megváltott. Segítségül álljon itt Jézus szava: „Aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét?” (Lk 12,25) Ugye a tapasztalat is bizonyítja, hogy az aggodalmaskodás inkább megrövidíti, mint meghosszabbítja életünket, hiszen a kialvatlanság, a rossz étvágy és a kínzó migrén csökkenti munkabírásunkat, életkedvünket, rombolja embertársainkkal való harmonikus viszonyunkat. Egyre elkeserítőbb helyzetbe taszít, ahonnan egyre nehezebb a visszatérés. Testi, lelki és szellemi leépüléshez vezethet, hiszen depresszióssá tesz. Együtt imádkozom önnel, hogy a reménység és békesség átvegye lelkében a szorongás és félelem helyét. Keresse Isten országát, és boldog lesz. Ha az igazi fundamentumra épít, életének épülete nem dőlhet romba.

Szőkéné Bakay Beatrix