Keresztény szemmel

Bocsi, bocsesz, bocsika – a bocsánatkérés sajátos formái. Remélem, nem sértődsz meg, de a hideg futkos a hátamon, amikor ilyeneket hallok. Nem csak az anyanyelvre érzékeny fülem miatt – hiszen úgy gondolom, a nyelv elsősorban a használóké, nem az akadémikusoké, s ha valaki új nyelvi leleményt talál ki, használja, és beválik, miért ne tenné? Berzenkedésem alapvetően más természetű.

Egyszer, még iskolás koromban – hatodikos lehettem talán – a menzasorban állva fecsegtünk osztálytársaimmal, és én meggondolatlanul kimondtam egy mondatot, amely vérig sértette valamelyiküket. Ezt abban a pillanatban tudtam, amint kimondtam – azóta éget az a mondat, függetlenül attól, hogy az osztálytársam szerintem már rég elfelejtette. Szeretnék visszamenni az időben, hogy leállítsam (vagy ha kell, leharapjam) a nyelvemet, és a szót magamba rekesszem – hiába. Azt a mondatot azóta hordozom magamban. Ez talán az egyik legélesebb ilyen típusú személyes élményem (ami persze nem jelenti azt, hogy ez lenne az egyetlen).

Sok olyan szó és tett van az életemben, amely nem hagy nyugton, amely nem enged továbblépni, amelyet nem tudok elfeledni. Csak állok itt, kettesben azzal, amit elkövettem, és előttem lebeg azoknak a szeme, akiket megbántottam. Szabó Lőrinc szavaival élve „majdnem revolvert ad kezembe a kései szégyenkezés”.

Mert tűrhetetlenek a múlt hibái, bűnei, és még tűrhetetlenebb, hogy nincs jóvátétel, nem lehet helyrehozni azt, amit egyszer elrontottunk. Nem lehet visszatérni az időben, és nem lehet könnyedén elfeledni azt, ami történt. Lehetetlen helyzet, nincs megoldása. Az meg kevés, hogy „az idő mindent megold” – az idő ugyanis nem old meg semmit, csak közönyösen továbbmegy. Az emlék bennünk marad, mint egy megkarcolt bakelitlemez, mely valahol mélyen az agyunkban mindig ugyanazt az egy mozdulatot, szót ismételgeti – azt, amelyet a leginkább el akarunk felejteni.

Csak egyetlen mondat csikordulhat ki ilyenkor a szájon: Bocsáss meg! Nem szép kifejezés, hiszen szülőanyja, a bűn sem szép. Mégis: nincsen egyéb menedékünk.

Nem nyelvtani szempontból van bajom azzal, ha becézzük a Bocsáss meg! mondatot. Egyszerűen úgy érzem, hogy aki kimondja: Bocsika!, nem akar vagy nem tud szembenézni a múlt eltörölhetetlenségének iszonyatával, és ezt az utat nem hajlandó végigjárni. Könnyebb úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mint hogy szembenézzünk létünk azon mélységeivel, amelyekkel nem szeretünk szembesülni, s amelyek ennek ellenére talán a leginkább közösséget teremtenek közöttünk – emberségünk, elveszettségünk és megtaláltságunk közösségét.

Igazából nem a másiknak, a megbántottnak van szüksége a szóra. A megbocsátás nem a bocsánatkérés függvénye. Magának az elkövetőnek van szüksége arra, hogy ezek a szavak kiszakadjanak a száján. Ha ez nem történik meg, vagy ha csak illemtudásból született és rövidíthető hangsor a bocsánatkérés, akkor föltehető a kérdés: szüksége van erre egyáltalán valakinek, a vétkesnek vagy a sértettnek? Szerintem a Bocsika! tökéletesen fölösleges erőpazarlás, kár kimondani, úgysem jelent senkinek semmit. Ha az elkövetett bűn valóban olyan laza dolog, mint a becézgetett bocsánatkérés, mit kell rajta megbocsátani? Ha a tettnek igazi súlya van, miért hiszed, hogy ezt a súlyt egy pillekönnyű, odavetett bocsánatkérés el tudja söpörni, miért hiszed, hogy neked valóban minden megbocsáttatik? Vagy ez is mindegy? Ha mindegy, akkor minek kell egyáltalán megszólalni?

Soha ne mondd hát, hogy bocsi, bocsesz, bocsika… Ha valóban szükséged van a bocsánatra, akkor azt mondd! Ha meg nem, akkor maradj csöndben – csupán az illem kedvéért nem érdemes sekélyessé tenni a szavakat.

Hegedűs Attila