Liturgikus sarok

Mennybemenetel ünnepének liturgiája

Néha arra van szükség, hogy alapvető kérdéseket vagy apró, konkrét ügyeket tisztázzunk. Ha ez sikerül, összeállhat a kép, világossá válnak az összefüggések. Rovatunk legutóbbi belső sorozatában a liturgia lényegéről olvashattunk. Most két héten át egy-egy különleges ünnep – mennybemenetel és pünkösd – istentisztelete kerül elénk.

Az esztergomi Keresztény Múzeum első kiállítótermében egy csodálatos, 15. századból származó, közel ember nagyságú Krisztus-szobor található. A Megváltó fején egy csavar helye látszik. Ennek hátterében az rejlik, hogy a liturgia üdvösségtörténetet megjelenítő gyakorlatában nemcsak a karácsonyi eseményeket vagy a passiótörténetet játszották el, hanem más bibliai elbeszéléseket is. Nem nosztalgiázás volt ez, hanem az igehirdetés eszköze: megpróbálták a hit eseményeit megragadhatóvá tenni. Mennybemenetel ünnepén a felfüggesztett Krisztus-szobrot felhúzták a kupolába. A gyülekezet közelében látható Krisztus felemeltetett. Ennek nyomát őrzi ma is az említett alkotás.

Elment, hogy jelen lehessen – ez menybemenetel ünnepének és istentiszteletének titka. Amikor emberré lett az Isten, néhányan láthatták, hallhatták, találkozhattak vele, megérinthették. Nem tudjuk pontosan hányan, de a számuk korlátozott volt. Ma hisszük és tapasztaljuk, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, jelen van közöttük. Mi a feltámadott Úr valóságos jelenlétét élhetjük meg istentiszteletről istentiszteletre. Ehhez az kellett, hogy eltávozzon a földi valóságból, az emberi lét dimenzióiból, térből és időből. Így – Lelke által – nem csupán néhány ember, hanem mindenki megtapasztalhatja jelenlétét, aki segítségül hívja, elfogadja őt. Azóta elérhető, meghívható, azóta állandó párbeszédben élhetünk vele. Ezért mondta – János evangéliuma 16. fejezetének tanúsága szerint –, hogy „jobb nektek, ha én elmegyek”. Nem könnyű ezt megértenie a földi világhoz kötött embernek. De a liturgia csodálatos dramaturgiája és tőlünk független működési mechanizmusa segít nemcsak elfogadni, hanem élvezni is ezt a tényt: elment, hogy jelen lehessen.

Mennybemenetel ünnepének liturgiája a húsvéti ötven nap szerves részeként annak örömébe hangolódik bele. A feltámadás örömüzenetéből táplálkozva már pünkösd felé néz. A húsvét megdicsőült győzelme után a tanítványainak még megmutatkozó Krisztus visszatér oda, ahonnan jött: az Atyához, hogy egyedüli közbenjáróként „intézze” ügyünket. Ezért hangzik el jelenlegi Agendánk szerint is már az istentisztelet elején a zsoltár keretverseként a Római levél csodálatos mondata (8,34): „Krisztus Jézus meghalt és feltámadt, az Atya jobbján van, és esedezik értünk. Énekeljetek az Úrnak örömujjongással…”

A bűnvallásban így könyörgünk: „Tekints egyszülött Fiadra, aki színed előtt közbenjár értünk.” A kollektaimádság pedig jelzi az ünnep húsvétot és pünkösdöt összekötő híd szerepét: „Mindenható Isten, aki egyszülött Fiadat megdicsőítetted, és jobbodra ültetted: ne hagyj minket vigasztalás nélkül, hanem küldd el Szentlelkedet, hogy kísértéseinkben mellénk álljon…”

Istentiszteleti rendünkben ehhez a naphoz a következő mottót rendelték: „Az Úrra néző gyülekezet”. Az óegyházi olvasmányok egyike azzal zárul, hogy az angyal rászól a tanácstalanságukban megdermedt tanítványokra: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,1–11) A liturgia iránymutatása ezen a napon az, hogy ne égre bámuló, hanem az Úrra néző gyülekezetté váljunk. Egyik énekünk ezt így fejezi ki: „Utánad nézek hívő szemmel, látom boldog országodat. Ne félj, te szív, tűnjék a kétely: utat tört néked jó Urad. Bár itt nem láthat testi szem, nincs más bizalmam senki sem!” (EÉ 228,3)

Egyre több helyen (többek között legnagyobb testvéregyházunknál) már nem az adott napon ünneplik a hétköznapi ünnepeket, hanem – praktikus okokból – az azt követő vasárnapon. Remélem, egyházunk s a világ evangélikussága megmarad annál a gyakorlatnál, hogy nem rendezi át az ünnepeket. Ez a hétközi ünnep is lehet különleges áldás. Hiszen hitünk, Jézus-követésünk fordulópontja ez: Krisztus elment, hogy velünk lehessen.

Hafenscher Károly (ifj.)