EvÉlet - Lelki segély

„Társasházban lakni nem mindig felhőtlen dolog. Igaz, hogy minden tulajdonosnak saját lakása van, és azon belül úgy élheti az életét, ahogyan akarja, de azért az együttélés elemi szabályait be kell tartani. A mi társasházunkban él egy család, amely sok kellemetlenséget okoz a többi lakónak. Hangos kopácsolással járó tevékenységet folytatnak; a közös tulajdonú udvaron és egy hosszabb folyosón a vállalkozásukhoz szükséges eszközöket tárolnak, amelyek rossz – sokak szerint az egészségre is ártalmas – szagot árasztanak. Mindehhez nincs a többi lakótól engedélyük, de ez nem is zavarja őket, mert mindenki felett uralkodni akarnak. Agresszivitásuk bántó, ezért jobb nem is szólni nekik. De akkor hogyan lehet elviselni ezt a helyzetet?”

A közmondás szerint „Rossz szomszédság török átok”. Ennek a gondolatnak az igazságát levélíró testvérünknek minden ízében meg kellett tapasztalnia. Manapság aki csak teheti, családi házba költözik, mert a „társasház” megjelölés hallatán sokan az állandó alkalmazkodásra, sőt a gyűlölködésre asszociálnak. Pedig sokféle áldás származhat abból, ha jóakaratú, segítőkész emberek élnek közös fedél alatt. Sajnos mai világunk egyre inkább nélkülözi a tiszteletadást, a toleranciát. Mintha pattanásig feszített húrokká váltak volna az emberek idegei, a legkisebb vélt vagy valós sérelem esetén bosszúért kiáltanak. Szívből becsülöm testvérem türelmét, keresztényi magatartását, hiszen évek óta tűri, hogy nyugalmát megzavarják, és a megoldás érdekében mindig a békesség útját kereste. Hosszabb leveléből kiderül, hogy az arrogáns, a lakótársak számára ártalmas szomszédokat eleinte igyekezett szép szóval jobb belátásra bírni, ám mára – miután agresszív viselkedésük elzárja az emberi kommunikáció lehetőségét – viszonyuk nagyon megromlott.

De mit hoz a jövő? Hiszen az uraskodó szomszédoknak kicsi gyermekeik is vannak, és ha a zaj- és szagártalmas vállalkozásukat nem folytathatják, nem lesz miből eltartaniuk őket. Persze ugyanakkor ott van az érem másik oldala is: az, hogy deres halántékú testvérünk nem így képzelte el nyugdíjas éveit. A nagyvárosból vidékre költözött, hogy a falusi élet békéjét, a jó levegőt és a csendet élvezhesse. Egy kisközség társasházát választotta, mert szeretetteli légkört, családias hangulatot remélt. Ám most, ha visszatekint korábbi életére, még a nagyváros benzingőzös levegője és személytelen világa is vonzóbbnak tűnik számára jelenlegi helyzeténél. Csalódottá, megkeseredetté vált, és lassan csöndes megadással beletörődik a megváltoztathatatlanba. Kérem, ne ezt tegye! Mert ahogyan a megtorlás, úgy az elfojtott harag, az emésztő gond is nagyon sokba kerülhet az embernek! Míg a bosszúforralás golyvát, agyvérzést vagy szívrohamot idézhet elő, addig nem ritka, hogy az állandó stressz, félelem és keserűség vastagbélnyálkahártya-gyulladáshoz vezethet.

A szkeptikusok hosszú évszázadokon át irreálisnak tartották, sőt ma is sokan naivnak tekintik a jézusi tanácsot: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,44–45) Hiszen amikor Jézus a szüntelen megbocsátásról, az ellenség szeretetéről tanít, akkor a lelkünket és a testünket egyaránt óvni akarja. A lelkünket attól, hogy a mennyei jutalom helyett megelégedjen a földivel, testünket pedig attól, hogy a gyűlölet szervi elváltozásokat okozzon szervezetünkben. Megszívlelendő az a Booker T. Washingtontól származó híres idézet is, amely így szól: „Egyetlen embernek sem adok lehetőséget arra, hogy lelkemet a gyűlölködés szintjére sülylyessze.” Milyen nagyszerű ez a gondolat, hiszen ha valakit gyűlölünk – legyen bár kilométerekre hálószobánktól –, elrabolja álmunkat! A harag megmérgezi életünket: munkakedvünk odavész, sőt a szabadság ideje sem jelent már kikapcsolódást, mert akit gyűlölök, bárhol járok is, mindig üldöz. Salamon királynak is lehettek ilyen tapasztalatai, mert ezt írja: „Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van.” (Péld 15,17) Az Úr Jézus tanítványai is beleestek a kísértő ásta verembe, amikor tűzesőt kértek a mennyből egy samáriai falu lakosságára, amiért nem fogadták be őket. Mesterünk azonban megdorgálta őket, mert túlfűtött haragjukban nem vették észre, hogy milyen lélek van bennük (Lk 9,51–56). Bizony nem szükséges különleges önvizsgálatot végeznünk, anélkül is jól tudjuk, hogy nagyon nehezünkre esik a rosszat jóval viszonozni. Sérelmeinkre duzzogással, ajtócsapkodással, rosszabb esetben feljelentéssel reagálunk. Boszszúvágyunknak csak Jézus segítségével tudunk ellenállni. Ha elmerülünk az ő halálig elmenő szeretetének tengerében, ha nemcsak hallgatjuk szavát, de meg is rendülünk felette: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34), akkor könnyebb lesz megbocsátanunk! Mert ő így könyörgött ellenségeiért a keresztfán.

Kedves levélírónk számára – aki jogosan kívánja, hogy saját otthonában élvezhesse a nyugalmat – csak egy út kínálkozik, ha valódi lelki békét keres: a megbocsátó szeretet gyakorlása. Azé a szereteté, amelyet Megváltónktól tanultunk, s amely „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat” (1Kor 13,5). Ha minden ember ezeket az igéket tartaná az együttélés aranyszabályának, nem volnának soha szomszédi torzsalkodások, de háborúk sem! Ha ebben a szellemben élnének egymás mellett a lakók a társasházakban, ha vallanák, hogy a „tulajdonostárs is érző ember”, és nem lehet folyton visszaélni a türelmével és megértésével, akkor virágosabb lenne ez a föld. Azt tanácsolom, hogy levélíró testvérünk ne adja fel a kellemetlen szomszédok meggyőzhetőségének reményét. A házfelügyelő irányításával próbálják meg szeretettel rábírni őket, hogy legyenek tekintettel tulajdonostársaik életminőségére. Keressék meg közösen azokat a lehetőségeket, amelyekkel a vállalkozás is fennmaradhat a jogi kereteken belül, ugyanakkor senkit sem zavar. A segítség felajánlása, az empatikus közlésmód sokszor lefegyverzi az erőszakoskodókat, és talán példaadó higgadtságunk és szeretetünk még ahhoz is elsegíti őket, hogy megkérdezzék: honnan nyerjük lelki erőnket? Így még bizonyságtétel, lelki aratás is lehet a próbás szituációból. Ha pedig semmiféle megegyezés nem jön létre, még az elköltözés is szóba jöhet végső megoldásként! Tudom, hogy főleg idősebb korban erre a lépésre már nehezen szánja rá magát az ember, de nem szabad feladni a reményt, hogy az új helyen baráti közösségre lelhetünk!

Lelki békességének visszatérését, az áldatlan helyzet megoldását kívánva testvéri szeretettel üdvözli:

Szőkéné Bakay Beatrix